Az egyik magyar kertévének végre feltűnt az, amit én már évek óta tudok, nevezetesen, hogy a fél ország rokikártyával parkol. Valahogy úgy jött ez nekem, mint Arkhimédésznek a kádba vizelés, pontosabban a felhajtóerő megtalálása, azzal a különbséggel, hogy én nem egy lélekemelő fürdőzés idején jöttem rá a nagy igazságra, hanem úgy, hogy végigsétáltam a Batthyány utcán.
Ne egy verejtékező, összefüggéseket kereső, félőrült sétát képzeljenek el, hanem lazán végzett hazafelé grasszálást, amikor az ember nem gondol semmire azon az egyen kívül, hogy végre kiszabadult a meló börtönéből és ez maga a mennyország. Így, ezzel az érzéssel csűrtem magamat lefelé a szűk és levegőtlen Batthyány utcán, és máig sem értem, miért, de rávetült a pillantásom egy jól szituált luxuskocsi szélvédőjére, amely mögött csinos rokikártya feszített. A bukolikus lelkiállapotomnak azonnal vége szakadt, mert furcsa ellentmondást véltem felfedezni abban, hogy egy több mint tíz milkót érő jármű tulajdonosa rokikártyás kieggel kénytelen teljessé tenni az életét, de aztán eszembe jutott, hogy tán Stephen Hawkingnak hívják az ürgét, mert akkor minden érthető.De ez a fura érzés bennem ragadt, mint amikor a réten az ember meglát egy négylevelű lóherét – nem is olyan ritka ez –, és attól fogva csak ezeket a defektes példányokat vadássza. Mentem tovább a szűk és levegőtlen Batthyány utcán és azon kaptam magam, hogy a kék kártyás kocsikat számolgatom. Mire a Hattyú utcai elágazáshoz értem, ez úgy száz métert tesz ki, volt vagy kilenc a listámon.
Apavilág! Kilenc rokkantkártyás gépkocsi egyetlenegy, nem túl frekventált budapesti utcácskán! Az ember ilyenkor arra gondol, hogy ha ez nem meseszerű véletlen, és nem is a rejtett kamera próbafelvétele, akkor durván kilenc méterre jut egy rokkantkártyával parkoló gépjármű Budapesten. Ha tehát az itteni utcák méterben kifejtett összhosszát elosztjuk ezzel a számmal, megkapjuk azt a bődületes eredményt, hogy minálunk, Magyarországon minden harmadik ember egy Stephen Hawking (cselekvőképességében korlátozott, de iszonyatosan jól kereső lángelme), vagy a parkolási rendszerünk eleven része annak a nagy, össznépi bohózatnak, amelynek mindnyájan a statisztái vagyunk.
Nem szeretném mozgáskorlátozott honfitársaimat megsérteni, még kevésbé megbántani, vagy bármilyen módon vegzálni, de annak alapján, hogy errefelé minden járdaszegély, és közintézményi bejárat az ő kényelmüket elősegítő módon akadálymentesítve lett, arra következtetek, hogy rengeteg sokan vannak, akik legálisan használhatják ezt a kék alapon fehér ábrákkal és valamiféle szöveggel ellátott kártyát.
Azt viszont nem hinném, hogy csupa Stephen Hawkingekről van szó, mert az valahol a magyarországi tudomány állapotán is visszatükröződne, következésképpen az ötmilliónál többet érő kocsik rokkantkártyás parkoltatása mögött akkor is svindlizést sejtek, ha a már emlegetett tévériportban a mozgáskorlátozottak országos szövegségének(?) képviselője határozottan kikérte magának az erre tett célzást. Azt mondta, aki a mozgásában korlátozott még nem biztos, hogy nem engedhet meg magának, egy drága gépkocsit. Az észrevétel jogos, de nem szabályos, pontosabban nem ott és akkor kellett volna ezzel előhozakodni, mert igazából nem is róluk, a mozgáskorlátozottakról volt szó, hanem azokról a haszontalanokról, akik az ő nevükben csalnak. Vagy ez a csalás nem is olyan nagy csalás? Lopás nem történik, csupán a tervezett bevétel nem folyik be. Máshol is van ez így ebben az országban.
Induljunk ki tehát abból, hogy hiába mond mást a hivatalos statisztika, Magyarországon is létezik egy szép, testes, jócskán ivarérett infláció. Az alapvető kérdés innentől tehát az, hogy miként viszonyuljunk ehhez a témához? Kapásból több tucat olyan embert tudnék jelölni az inflációs etikai bizottságba, akik nálam nagyobb kompetenciával rendelkeznek ezen a téren, de félek, a tőlük hallott horror történetek tömeges őrületbe kergetnék felkészületlenül naiv honfitársaimat, ezért inkább előhozakodok a saját, megélt tapasztalataimmal, amelyek a nyolcvanas évek végén, szintén tekintélyes inflációs potenciállal rendelkező Jugoszláviában gyűltek össze.
Őszintén szólva, ezt a tiltást csak üdvözölni tudom, mert már a csapból is valamilyen időutazás folyik, és ez részint devalválja, részint elbagatellizálja ezt a dolgot, ami egyébként annyira bonyolult, hogy még az Atyaúristennek sem jött össze. Kézenfekvő tehát, hogy az ilyesmi súlyos arculcsapása a dolgos-szorgos hétköznapoknak. Az időutazás egész egyszerűen öl, butít és nyomorba dönt, mert az ilyesmire fogékony emberekbe elülteti a könnyelműség és a léhaság csíráját. Azt a látszatot sulykolja az ifjú emberek habkönnyű tudatába, hogy annak, amit per pillanat cselekszünk, nincsen semmi tétje, mert ha egy kissé odébb haladunk az időben, éppen csak annyira, hogy ez már a múlt legyen, az akkori jelenből, vagyis a mostani jövőből mindig visszaruccanhatunk a mostani jelenbe, vagyis az akkori múltba és kikalapálhatjuk, kiegyenesítgethetjük azt, ami elferdült. Logikus nemde bár?.jpg)
Aki azt gyanítja, ennek a kívánalomnak a gyakorlati életben nincs semmi értelme, elég, ha felidézi önmaga előtt a régmúlt történéseit, mert bizony nem egyszer előfordult már, hogy a foci miatt háború tört ki két szomszédos ország között, a házon belüli revolúciókról nem is beszélve. Azt hiszem, abban is vita nélkül megegyezhetünk, hogy a minőségi labdarúgás a modern szórakoztatás Csomolungmája, és különösen érvényes ez a BL mérkőzésekre, amelyeket nálunk, valamilyen fura, számomra ismeretlen ügylet miatt nem valamelyik közszolgálati csatorna, hanem egy kiskaliberű kereskedelmi tévé kaparintott meg, ami ugyebár vérlázító.
A Japánban történtek miatt ez a kevés infó is elég volt arra, hogy ott tartson a készülék előtt, de igazán attól lepődtem meg, hogy a nyolcvanvalahány éves Paulay Tamás, aki egyébként már vagy hatvan éve kint él Új-Zélandon, olyan hibátlanul beszélt magyarul, mintha most lépett volna le valamelyik budapesti egyetem katedrájáról.