Akár bevallja, akár nem, minden magyar író arról ábrándozik, hogy életében legalább egyszer érettségi tétel legyen belőle. Olyan ez neki, mint amikor a jógi eléri a beteljesülést, és lekecmereg arról a cölöpről, amelyiken húsz vagy még több éven át trónolt. Ha egy kortárs magyar író valamely novelláját beválasztják az érettségi feladványok közé, egy ideig biztosan tudatmódosult állapotba fog kerülni, vagy csak simán megkótyagosodik a büszkeségtől.

A jó isten tudná megmondani, hogy Gelléri Andor Endre örült volna-e annak, ha megtudja: Pármai likőr című novellája az Úr 2010-ik esztendejében érettségi tétel lesz az érettségi tételek között. Nem tudom, mit lépett volna erre, de tán szelíden elpirulva, fejét lehajtva és cipője orrával egy odatévedt utcakavicsot birizgálva megjegyzi, hogy ugyan kérem, azt csak egy kis ügyetlenkedés, nem méltó erre a megtiszteltetésre, mert nincs benne semmi, amivel a sokra hivatott ifjúság próbára tehetné önmagát. Fogalma sincs, hogy a mélyen tisztelt tételkiválasztó bizottság miért éppen ezt a lapos írását vette elő, hiszen kár tagadni, hogy ez a munka pénzszerzési jelleggel íródott, éspedig odakenve, alig fél órával a lapzárta előtt. Mindez talán meg is látszik rajta, de vannak helyzetek, amikor az íróember egyszerűen rákényszerül, hogy elővegyen egy adomát, vagy egy viccet, és ezt a viccet novellaként felöltöztetve odategye a redaktor úr íróasztalára. Ilyenkor abban reménykedik, hogy a redaktor úr is érzi az idő szorítását, ezért csak legyint, hogy jól van, ezt most lenyeljük, de a jövő héten azért többre lesz szükség, mert a rafinált pesti olvasót huzamosabb időn keresztül nem lehet becsapni, ha azokkal a poénokkal traktáljuk, amelyeket a szomszédjától is meghallhat, a végén még lemondja az újságot.
Nem kétséges, hogy Gelléri ezzel az írásával nem került volna be egy korabeli diákíró pályázat legjobbjai közé, és azóta csak rosszabbodott a helyzet. Olyan értelemben legalábbis, hogy a Pármai likőrtől napjainkig magyar nyelvterületen megszámlálhatatlanul sok elemzésre érdemes, érettségi tételként is kihívásokat tartogató novella látott napvilágot. Ha a klasszikusokat szánt szándékkal félretesszük, és csak a maiakat nézzük, akkor is tucatjával bukkanunk olyan munkákra, amelyek kenterből verik ezt az adomát, úgyhogy csókoltatom a tétel kiválasztóját. Lehet, hogy arra gondolt, a mai fiatalság már olyan szinten nem olvas, hogy egy mélyebb értelmű, vitatkozásra vagy ne adj’ isten többféle értelmezésre okot adó novellával képtelen lenne megbirkózni. Innentől tehát két út lehetséges: vagy beismerjük a globális kudarcot, és kihirdetjük, hogy az irodalomértés mai szemszögből a hieroglifák olvasásával azonos tudást igényel, vagy keresünk egy novellának látszó szövegkezdeményt és ráfogjuk, hogy a megértéséhez komoly előképzettségre van szükség.
De egy megszállott novellaolvasó, mint amilyen én is vagyok, könnyen povedál. Most például Vathy Zsuzsa Angolpark című tavaly megjelent novellagyűjteményét fogyasztom. Telis-tele van feszítően érdekes, többféleképpen értelmezhető, de mégis egyértelmű történetekkel, élethelyzetekkel. Csak sajnálni tudom azokat, akik ehelyett egy korty méregnek mondott Pármai likőrrel is beérik.
www.regenytar.hu