Nem szívesen mennék bele abba, mennyire hatékony az a módszer, ami jelenleg használatos, de szerintem sokkal üdvösebb lenne képszámlálást tartani.  Nagy tévedés azt hinni, hogy ez is csak egy tőrőlmetszett marhaság, mint a többi reform ajánlatom. Itt van például a vallásosság kérdése. Magyarországon ezzel a dologgal nagyon csínján kell bánni. Nem lehet például megkérdezni senkitől, hogy mondja meg, melyik felekezethez tartozik, mert ez a személyiségi jogok gumicsizmával történő sárba tiprása. A hatalom egyik legfájdalmasabb hiányérzete ebből fakad: nincs olyan politikus, aki ne szeretne játszadozni ezekkel a vallásosságra vonatkozó adatokkal, de hiába a rengeteg küszködés meg erőlködés, a magyar lakosság összeszorított fogakkal ül saját vallási meggyőződésének titkán.

 

Ezt az áldatlan állapotot szüntetné meg a képszámlálás. Az adatfelvevőnek csupán szét kellene néznie a lakásban és regisztrálni, milyen képek lógnak a falon: ha Krisztus töviskoronával a fején, akkor katolikusok hajlékába tévedt, ha ikon másolatok, akkor ortodox hitűek közé, ha pedig modern, javarészt kubista alkotások vennék körbe, egyből tudná, hogy a lakást hitgyülisek lakják. Mivel minden vallásnak megvannak a saját, falra akasztható jelképei, az úgynevezett kis egyházakhoz fűződő vonzalmak felfedezése sem okozhatna gondot. Játszi könnyedséggel leleplezhetők volnának a totemizmus vagy az animizmus iránt elkötelezett magyar állampolgárok, bár azt hiszem, az ő létszámuk nem sok reálpolitikust tart izgalomban.

 

A falon lógó képek természetesen nem csak a vallási hovatartozásról, hanem a családi állapotról, a világnézeti beállítódásról és az anyagi jólétről is számot adna. Még az sem fordulhatna elő, hogy valaki a képek eltávolításával vagy áthelyezésével esetleg meghamisítaná a reá vonatkozó adatokat, mert ha egy képet leveszünk – például egy ifjú kori botlásról árulkodó, ottfelejtődött Che Guevara posztert – egy olyan, koszból és porból képződött keret marad a helyén, ami ugyebár zavart magyarázkodásra szorul.

 

A képszámlálás előnyeit hosszan lehetne sorolgatni, hiszen olyan nyilvánvaló finomságok is rendelkezésre állnak, mint például a családi albumok tüzetes átnézése, vagy az intim fotográfiákból álló titkos magángyűjtemény, amelyet a magyar emberek többsége a spájzban a disznózsíros bödönbe dugott nejlonzacskóban rejteget. Ezek a statisztikai adatokká konvertált néznivalók nagyban hozzásegítenének szexuális szokásaink felderítéséhez, pláne, ha egyfajta kortörténeté redukálnánk őket.

 

Végül pedig ebből az egészből kikerekedhetne a legeslegfontosabb adat, ami létezik: mennyi az egy főre jutó képek száma Magyarországon? És hol vagyunk mindebben a világátlagtól? Képesebbek vagy képtelenebbek vagyunk azoknál a népeknél, akik még tőlünk is rosszabbul állnak? Csak úgy tolakszik elő a rengeteg kérdés. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy egyik nagyobb képtelenség, mint a másik.