Ezen a szép, hétfői napon a magyar sport helyzetéről fogok értekezni, mégpedig abból a speciális nézőpontból, ahonnét én látom. Az én perspektívám, amelyből remek panoráma nyílik erre a területre, egy tévénézésre használt ülő, fekvő alkalmatosság, erről szoktam nyomon követni a magyar sportélet körül zajló eseményeket, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden közvetítésre vetem rá magam. Nem nézem pl. az utóbbi időben nagyon divatba jött pókerversenyeket, viszont nézem a focit, ami ugyanaz, mintha önmagam ellensége lennék.

Kézenfekvő lenne most is ezzel a témával foglalkozni, mert a magyar foci szőrmeresztő borzalmassága tálcán kínálgatja a jobbnál jobb cikizési lehetőségeket, ám ez részint lerágott csont, részint süket fülekre talál.
Itt jegyzeném meg, hogy habár nem folytattam családfeltáró kutatásokat, gyanús az erőm, hogy a trójai Cassandrához rokoni kapcsolatok fűznek. Aki nem tudná, ez a szerencsétlen, idiótának nézett hölgy mindig megmondta a tutit, de soha, senki nem hallgatott rá. Velem is így van ez, és nem csak a sport terén kifejtett jóslásaimban, hanem globálisan mindenben. Amikor például arról danoltam, hogy a környezeti károk csaknem teljes egészében a közlekedés rovására írhatók, a füle botját se mozgatta senki arra a javaslatomra, hogy azonnali hatállyal be kell szüntetni a légi és magáncélú automobilközlekedést, különben záros határidőn belül kipurcanunk. Máig nem értem, mi vacillálni való volt ezen, de az emberiség lelke rajta. Én szóltam.
Ami a magyar sport helyzetét és elmeállapotát illeti, legújabban az úszó vb-n elért szerény sikereink miatt szomorkodhatunk. Tény, hogy van egy aranyunk, és négy bronzunk, de ettől még nem vagyunk ízig-vérig úszónemzet. A nagy generáció ideje lassanként lejár, utána pedig jön a világűr sötétje egy-két magányos csillaggal. A bronzérem sehol a világon nem dicsekvésre való, de úgy fest, miránk, magyarokra olyan idők jönnek, amikor egy világversenyen elért bronznak is nagyon kell majd örülnünk. Az okok, amelyek idáig vezettek bennünket annyira mélyenszántóak, hogy nálam százszor okosabbak sem tudnak velük mit kezdeni. De nem lennék méltó Cassandra régi hírére, ha nem tudnám ezzel kapcsolatban is az üdvözítő megoldást.
Természetesen csak Budapest szintjén gondolkodom, merthogy ott élek. A megoldást pedig a még mindig szép számmal létező, önkormányzati tulajdonban lévő foghíjtelkek jelentik, amelyeket minimális ráfordítással kosárlabda vagy egyéb sportpályákká lehetne alakítani, ahol a fiatalok ingyen és kedvtelésből sportolhatnának, ameddig jólesik. Nem azt kéne nézni, kinek lehet elpasszolni ezeket a telkeket, hogy aztán üresen kongó irodaházak épüljenek rájuk, hanem a magyar sport és a fiatalság testi-lelki egészégének megóvása, szinten tartása és fejlesztése érdekében szabad mozgásra alkalmas terekké kellene nyilvánítani mindegyiket. Az önkormányzatok a kutyák kakáltatását célzó területek kialakításával és körülkerítésével nem voltak ennyire szűkkeblűek, ami azt bizonyítja, hogy a magyar mentalitás szempontjából a városi kutyatartás sokkal fontosabb, mint a testkultúra.
Mindaddig, amíg ezek az üres, elhagyatott telkek építkezőkre várnak, a magyar sport utánpótlás nélkül sorvadozik, mert mondhat bárki bármit, és a mindenkori államhatalom célkitűzhet bármilyen népegészségügyi, nemzetmentő sportprogramot, ha a fiatalok spontán módon nem kezdik el ezt a mi időnkben még magától értetődő tevékenységet, ebben a dologban sem fogunk kikecmeregni a zuhanórepülésből, az hétszentség. Ami meg az üresen álló foghíj telkeket illeti, nálunk, a Medve utcában is van belőle egy szép, elgazosodott példány.
www.regenytar.hu