Magyarországon egyre többen űznek sportot abból, hogy kisajátítsák mások lakását. Azt mindenki tudja, hogy a bankok hitelnyújtás címén a középkori hűbéruraknál is gátlástalanabbul fosztogatják kifelé a lakosságot, de ennek a lakásszerző-lakásvesztő, húzd meg, ereszd meg küzdelemnek mostanában új szabályai vannak kialakulóban.
Azt olvastam, hogy mostantól a telefonszámlán szereplő tartozás is a lakás elvesztéséhez vezethet. Ez ugyebár azt bizonyítja, hogy Magyarországon jelen pillanatban a lakosságot leginkább a lakás elveszítésével lehet megijeszteni. A lélek elkárhozásáról szóló középkori propaganda ma már nem működik. Egyszerűen azért, mert a lélek világpiaci ára az elmúlt évszázadokban jócskán devalválódott, szemben az ingatlanéval, ami folyvást növekedett. De az is igaz, hogy a csupasz ingatlan nem ér sokat, ha az ember nem kap hitelt a banktól, hogy megvásárolhassa. A megvehetetlen és eladhatatlan ingatlan olyan, mintha nem is létezne.Az még rendben volna, hogy óriási nagy vétség esetén – mondjuk, kártyából eredő adósság, vagy valamely rosszul elsült politikai játszma következtében – a vesztes lakását vigye el az ördög, na de hogy egy kifizetetlen telefonszámla miatt!? Nem beszélve arról, hogy a telefon- és egyéb társaságok olyan rafinált módon rakják össze a csomagjaikat, hogy ember legyen a talpán, aki el tud közöttük igazodni. A modern szolgáltatói üzletfilozófia úgy épül rá erre, hogy a régi, hűséges ügyfeleket bünteti azokkal szemben, akiket levadászni igyekszik (én pl. már tíz éve az egyik legnagyobb tévé-internet-telefon szolgáltató hűséges ügyfele vagyok, de még soha nem kaptam tőlük bónuszkedvezményt).
Az érzelmi kirohanásokat félretéve valahol érthetőnek tűnik az, hogy a közüzemi szolgáltatók és a bankok szinte sportot űznek abból, hogy az ügyfeleket kibillentsék a lakásukból. Az ő szemükben a forint csak egy értéktelen vacak, mert már az is a világ csodája, hogy megáll a lábán. Ezzel szemben a lakás jól regisztrálható érték. Hasonló ahhoz a félig lerágott csonthoz, amit a kutya elkapar a kert végében, miután az a szerencse érte, hogy degeszre zabálhatta magát. Ínséges időkben bármikor elő lehet ásni, mert egy kis kosztalanítás után máris piacképes.
A legfurcsább mégis az, hogy erre a bajra létezik, azaz létezhetne megoldás: a mobil terén már most is át lehet állni a feltöltő kártyás üzemmódra, ami azt jelenti, hogy az ember csak addig fecseghet, ameddig van rá kerete. Ezt követően átkerül sorry üzemmódba, de a lakása legalább megmarad. Ma már nem lenne kunszt a villany-, a gáz- és a vízmérő kapcsán bevezetni ugyanezt, ami azzal járna, hogy csak addig világíthatnánk, melegedhetnénk, fürödhetnénk, ameddig volna hozzá keretünk. Ha lenullázódnánk, ott maradnánk a sötét, fűtetlen lakásban egy pohár víz nélkül, de nem kéne attól tartanunk, hogy a behajtó céggé konszolidálódott lakásmaffia egy szép napon ránk töri az ajtót. Az viszont tény, hogy ebben a lakásokkal végzett sportmutatványban a nemzetközi mezőnyben is elég jók vagyunk, ezért ha tisztává, átláthatóvá és nyomon követhetővé válna a bankok és a szolgáltató cégek ezzel kapcsolatos machinációja, egy újabb nemzeti mítosszal lennék kevesebbek.
Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy egyelőre ez még nem olimpiai sportág.
