Legelőször a hetvenes évek közepén találkoztam a ramadánnal. Katona voltam a káprázatos szépségű Boszniában, de nem emiatt kerültem fizikai kontaktusba ezzel a számunkra keresztényekre nézvést embertelen kínzással felérő muzulmán vallási ünneppel, hanem mert az akkori Jugoszláv Néphadsereg szó szerint gyűjtőhelye volt a különféle politikai és vallási meggyőződést kinyilvánító figuráknak.
Még ma is emlékszem, hogy egy tuzlai (iparváros Észak-Boszniában) illetőségű katonatársam, az erősen bohóckinézetű Hatunics Zaim világosított fel a ramadán mibenlétét illetően, ami egyfajta kulturális sokként hatott rám. Mi az, hogy egy hónapon keresztül nem lehet inni és enni?! Nincs olyan igazhitű, aki ebbe ne pusztulna bele, a hamishitűekről nem is beszélve. Zaim erre azt mondta, csak addig nem szabad enni és inni, ameddig le nem megy a nap, és jóízűen belekóstolt az ebédre kapott babgulyásba. Nem hiszem, hogy abban a heterogén társaságban bárki is betartotta volna Mohamed próféta előírásait. Pedig voltak ott mindenféle népek az albánoktól a bosnyák muzulmánokon át egészen a ki tudja, milyen vallású cigányokig. Nekem eleinte az is fura volt, hogy a pottyantós vécékben mindenütt ott díszelgett egy palack víz. Fogalmam sem volt, hogy a mohamedánoknál ez az eszköz a toalettpapírt helyettesíti, mégpedig – bármennyire is furcsa – inkább kulturális, mintsem vallási alapon.Abban az időben, úgy 35-40 évvel ezelőtt, a vallásnak még senki sem tulajdonított akkora jelentőséget a Balkánon, mint manapság. A nagy, erős államalkotó népek fiai akkoriban még a népfelszabadító háború hagyományai szerint baszogatták a hozzánk, magyarokhoz hasonló reszliket, nyíltan a képünkbe vágva, hogy a mi őseink fasiszták voltak, akik ellen az ő partizán őseik öldöklő küzdelmet folytattak. A hozzám hasonló, békeszerető elemek legfeljebb verbálisan próbáltak ennek ellenszegülni, mondván, hogy ez nem igaz, a mi őseink egyáltalán nem voltak fasiszták, de a nagy, államalkotó népek fiai jó másfél fejjel magasabbak voltak náluk és tele torokkal ordibálták, hogy: oj lijepa majszka zoro.
Az albánokkal más volt a helyzet. Ők mindig és mindenütt klikkesedtek. Ha pihenőt kaptunk, rögtön megtalálták egymást, ilyenkor félkörbe állva, komor képpel cigarettáztak, és mint a farkas az odújából, lapos pillantásokkal nézegették a körülöttük sürgölődőket. Engem hál’ istennek már a katonáskodásom első napjaiban felvilágosítottak a szerb bajtársak, hogy egy albánnak sosem szidjam az anyját, még viccből sem, mert gondolkodás nélkül belém vágja a bajonettot. Nem is tettem ilyet soha, de nem beszariságból, hanem mert valakinek az anyját szidni egész egyszerűen nem volt szokásom.
Úgy rémlik, az albánok egy fokkal komolyabban vették a ramadánt is, mert ezekben a napokban és hetekben a tisztek a szokásosnál is toleránsabbak voltak velük, pedig azelőtt se mertek nekik szólni, ha kivonták magukat a békeidős katonaság lényegét képező látszatmunkákból. A cigarettázásról viszont az albánok sem mondtak le. Talán azért, mert a ramadán eredeti kiírásában ez a tétel nem szerepelhetett, tekintve, hogy a próféta idejében még nem létezett dohány Európában.
A ramadán azóta egyfajta multikulturális különlegesség lett az Ókontinensen. Túlzás lenne azt mondani, hogy beépült a köztudatba, de egyre biztosabbnak tűnik, hogy itt van, és egyre többen poénkodnak is vele, hogy ha betartanánk, tán ez lenne a legolcsóbb és leghatékonyabb fogyókúra. Mohamed nagyon tudhatott valamit.
