Azóta velem is megtörtént egy s más, és csakúgy, mint az egykori Jugoszláviában született és ott felnőtt embereket, engem is utolért és megsuhintott a háború szele. Igaz, hogy én már a szélfúvás első ágmozgatásaitól annyira megijedtem, hogy rögvest a menekülés útjára léptem, de ez nem kisebbíti a tényt, hogy a háború akkor is förtelmes és riasztó, ha csak fenyegetésként keríti körbe az embert.

 

Szinte hajszálpontosan 20 évvel ezelőtt történt az a kalandom, ami tán nem is kaland, hanem csak egy futó ismerkedés a háborúval, de mivel ez a kerek évforduló tán megengedi azt, hogy szokásomtól eltérően anekdotázzak egy kicsit, megpróbálom röviden elmesélni ezt az egyébként nem túl izgalmas történetet.

 

Akkoriban a szabadkai Üzenet című folyóirat körül legyeskedtem, mint ifjú, szárnypróbálgató írócska, és mert nincs a világon olyan szerkesztőség, amely következetesen fittyet hány az utánpótlásra, az Üzenet gárdája abban a megtiszteltetésben részesített, hogy engem is elvitt Magyarországra – egészen pontosan Szarvasra – egy irodalmi estés meghívásukra. Izgatottan készültem a határon túli kirándulásra, mert számomra ez is egyfajta bemutatkozási lehetőségnek számított. A rádióból érkező hírek, hogy Szlovéniában egyre fokozódik a feszültség, nem nagyon érdekeltek, ám amint megérkeztünk Szarvasra, ezek a hírek rögtön utolértek bennünket: a felolvasásra készülődve megtudtuk, hogy odahaza a szinte elérhetetlenül távoli Szlovéniában a területvédelmi erők megtámadták a Jugoszláv Néphadsereg egyik laktanyáját.

 

A rutinos, öreg rókának ekkor csupa hovatartozásról, nemzeti és egyéb közösségi érzésről szóló írást szedtek ki a táskáikból, de nekem nem volt más kéznél, csak egy félig humoros, félig vicces novellám a kissé habókos Lujzika nénémről. A többieket hallgatva, a soromra várva úgy éreztem, akkorát fogok bukni ezzel a produkciómmal, mint a támaszték nélkül hagyott ólajtó, de nem volt mit tenni: ha már elhoztak magukkal, fel kellett olvasnom a művemet.

 

Lehet, hogy kissé fellengzősen hangzik, de szlovéniai válság és hazaszeret ide, vagy oda, nekem volt a legnagyobb sikerem azon az estén. Kiderült ugyanis, hogy egy óvónőképzős hallgatóknak szervezett nyári tábor a hallgatóság, csupa tündéri kishölgy, akiket bármi jobban érdekelt ennél a távoli, érthetetlen és értelmetlen politikai válságnál.

Az est után két kislánnyal meg is barátkoztam, mindketten Erdélyből jöttek, és bár nekik is voltak tapasztalataik a hovatartozásról meg a kisebbségi lét gyötrelmeiről, a hajnalig tartó beszélgetésünk során inkább irodalomról, kultúráról meg egyéb habkönnyű, és a politika nézőpontjából tán haszontalan témákról fecsegtünk.

 

Nekem ez a szarvasi felolvasó est volt az első háborús emlékem, ezzel a két ambiciózusan büszke erdélyi lánnyal, és bár utána, hazatérve rögtön szembetaláltam magam a háború durvább arcával, ennek a szinte hajszálpontosan húsz évvel ezelőtti történetnek számomra máig ható tanulságai vannak. Bizonyítani nem, csupán remélni szeretném, hogy ezek univerzálisak.