Tegnap egészen véletlenül rájöttem a modern világ legfélelmetesebb igazságára. A blogolásról, mint össznépi tevékenységről van szó, ami látszólag teljesen ártalmatlan, sőt, ha megfelelő színvonalon űzik, akár építő jellegű, kulturális tevékenység is lehet. Az önkifejezésnek ez a módja ma már annyira elterjedt, hogy a politikusok is bele-beleártják magukat, nem beszélve arról, hogy a tömegtájékoztatás és a modern média állapotáról készített statisztikák egy ideje már a lakosság blogolvasási szokásait is lekövetik.
Emiatt aztán cseppet sem érdemes csodálkozni azon, hogy egyesek elképesztő energiákat feccölnek bele a blogjukba. Némelyik internetes napló szinte már szerkesztőségként működik, szakértőkből, vagy csupán lelkes amatőrökből verbuválódott gárdával a hátterében, ami hosszú távon bizony meg is hozza az eredményét, mert az ilyen csúcsblogok olvasottsága a nyomtatott napilapokét is lepipálja. Az ember mindig jóleső érzéssel tér vissza hozzájuk, mert frissek, elegánsak, naprakészek és nem utolsó sorban ingyen hozzáférhetők.A látszat tehát az, hogy a blogolás meggyógyította az információs forradalomban sebesült katonaként tántorgó hagyományos újságírást, és ez valahol így is van, legalábbis az olvasó szemszögéből. Mert blogíróként a helyzet azért egy kicsit más. Aki ilyesmire szánja magát lényegében két út közül választhat: vagy nekifeszül az elvállalt feladatnak, és legjobb tudása szerint, becsületesen igyekszik azt elvégezni, vagy a kudarc első jelére otthagyja a cuccot az internet szemétdombján és belefog valami másba.
A bloggyártást ugyanis nem fogja semmilyen etikai vagy büntetőjogi törvény. Nem kell leszerződni senkivel, és pláne nem kell engedélyt kérni valamilyen hivataltól, mert ez a dolog álnéven is végezhető. Mindez tovább erősíti annak látszatát, hogy a blogok széles választéka elhozta nekünk a Kánaánt.
De hadd kanyarodjak vissza eszmefuttatásom elejére, vagyis arra a fölfedezésre, amit tegnap sikerült megejtenem. Nemes egyszerűséggel az történt, hogy az egyik régi, kedvenc blogomat meglátogatva döbbenettel tapasztaltam: az oldal fogta magát és megszűnt. Ezen a helyen komolyzenéről írt igényes cikkek sorjázódtak, több évre visszamenőleg, napi frissülési rendszerességgel. Már eddig is csodálkoztam, hogy a szerző miként bírja ezt energiával, de most, úgy látszik, kiért a mezsgyére és elhajította a virtuális kapáját.
Ez a döbbenetes megállapítás vezetett rá arra, hogy megfogalmazzam a blogolás első törvényét: előbb vagy utóbb minden internetes napló kifárad, és megszűnik. Ha valóban szerkesztőségként működnének, akkor ez a folyamat nem lenne annyira drámai, mint egy kozmikus katasztrófa, de ezek csupán látszatszerkesztőségek, amelyek ráadásul szakosodtak is, tehát anélkül, hogy észrevennék, belebocsátkoznak a lehető legkíméletlenebb konkurenciaharcba. Ez pedig lassanként kifárasztja, majd pedig felemészti őket.
A legfájdalmasabb az, hogy ezzel a kifáradással a blog átminősült halott tartalommá. A neten publikált, sokszor csak átlinkelésekből, multimédiás betoldásokból képződött anyagból ugyanis a legtöbb esetben nem készíthető könyv – még elektronikus sem –, amelyet az ember megvásárolhatna és berakhatna a gyűjteményébe. Innentől pedig az is kimondható, hogy a bloggerek egyfajta, kulturális értelemben vett lassú harakirit végeznek magukon, amikor ötleteiket, gondolataikat a biztos pusztulásra ítélt netnaplókban publikálják.
Zárszóként csak annyit jegyeznék meg, hogy remélem, a Kávézacc nem jut erre a szomorú sorsra. De ha mégis, majd szólok, mielőtt elhajítás céljából meglengetném a fejem fölött a virtuális kapámat. Nehogy eltaláljon valakit.
