Tegnap azt olvastam, hogy a cseh külügyminiszter nyilvánosan átszundikálta a Balkánról szóló nemzetközi konferenciát. Sic transit gloria mundi.
Bezzeg húsz évvel ezelőtt még tele volt a világsajtó az akkor még csak kibontakozó polgárháború híreivel, ami Európa szerencséjére megmaradt helyi konfliktusnak. Hiába hencegtek a szerbek, hogy egy világháborút már sikerült kirobbantaniuk, húsz évvel ezelőtt egyik régi szövetségesük sem mutatott érdeklődést és hajlandóságot az ilyesmire. A nemzetközi közvélemény valahogy úgy volt ezzel, hogy addig nincs semmi baj, amíg ezek a harcias népek egymást öldösik, és jó sokáig hagyták, hogy minden úgy történjen, ahogy egy népirtó háborúban történnie kell.
Utólag mindig könnyű bölcsnek lenni, de ha az ember belekeveredik egy háborúba, akkor vagy vele együtt sodródik, vagy megpróbál tenni valamit ellene. Nagyon kevesen vannak, akik nyíltan szembe mernek szállni a hatalommal, ezért a háború kikerülése sokak számára egyenlő a meneküléssel. Én is ezt az utat választottam, de nem annyira a háború tudatos kikerülése miatt, mint amennyire ösztönös gyávaságból.
A helyzetet egy kissé bonyolította, hogy nem volt megtakarított pénzem (ez a jó szokásom máig megmaradt), pedig a sikeres menekülés e nélkül szinte elképzelhetetlen. Lóvé nélkül az efféle történetek nagyon könnyen olyan menekülttáboros históriákba torkollnak, amelyektől tán még a frontszolgálat is kellemesebb. Az én személyes helyzetemet az is megcifrázta, hogy Magyarországon, menekülésem célországában nem éltek rokonaim, aminek következtében az a forgatókönyv is életbe léphetett volna, hogy néhány hét múlva, háború ide vagy oda, szégyenteljesen visszakódorgok a kiinduló helyemre.
Szerencsés véletlenek egész sora kellett hozzá, hogy ne így történjen, de ezeket most nem részletezném. Akik ezeket a sorokat olvassák, biztosan sokkal kíváncsibbak arra, miként maradtam kapcsolatban az óhazámmal és miként segítettem a határon túlról az otthon maradottakat. A válaszom erre a kérdésre meglehetősen szegényes: mivel minden erőmet felemésztette az, hogy valamiképpen megkapaszkodjak az új talajon, nem igazán tudtam missziós küldetést teljesíteni.
A folytonos megfelelési kényszer eléggé görcsössé tett, ráadásul naiv voltam a végtelenségig. A kilencvenes évek közepén, amikor a Magyar Naplóban a prózarovatot vezettem, megjelent a lapban Vajda Gábornak egy cikke, amelyben Bori Imrét támadta. Bori ezt az egészet az én számlámra írta, merthogy ott voltam a lapnál és nem akadályoztam meg ennek a személyeskedő cikknek a megjelentetését. Rám ez az egész olyan módon csapódott le, hogy a vajdasági magyar irodalom otthon maradt része egy szempillantás alatt kiközösített magából, és csak évekkel később tudtam meg, hogy ez a cikk tehet mindenről, amelynek megjelenését egyébiránt éppen olyan hatásfokkal tudtam volna megakadályozni, ahogy egy juhászbojtár képes megállítani a napfelkeltét.
Ez az epizód akaratomon kívül jócskán eltávolított a vajdasági magyar irodalomtól, ami az otthoniakkal ápolt kapcsolataimat is befolyásolta. A szüleimet és a gyerekeimet a tőlem tehető módon támogattam, de mert közben folyvást anyagi gondokkal küszködtem, félig-meddig kényszerűségből mindenhová pályáztam, ahová lehetett. Határtalan szerencsémre a bácskai ihletésű novelláim annyira frissek és újszerűek voltak az anyaországi irodalomban, hogy egyik díjat a másik után nyertem el. Tény, hogy sokkal több elismerést kaptam, mint amennyit megérdemlek.
Az óhazámmal ezen az áttételes módon tartom a kapcsolatot: megpróbálom ráírni Ómorovicát – ma Bácskossuthfalva – az irodalom térképére. Már majdnem sikerült is, de egy igazi, otthoniakról szóló regény még hiányzik ebből a témakörből. Mostantól húsz év perspektívája választ el ettől a világtól, ami talán elég a mélységélességhez, talán nem. Csak a Jóisten tudná megmondani.
