Sokan azért irtóznak a társas utazástól, mert a buszozás miatt le kell mondaniuk a normális toalett-használatról. A sok esetben több ezer kilométeres út megtételének nyűge Pityi Palkó ahhoz képest, amikor a technikai szünetre kiszemelt benzinkúton hosszú sor kígyózik az egyetlen, árva vécéfülke előtt.
Leginkább a hölgyek vannak kitéve ennek a borzalomnak, mert a férfiember többnyire gyorsan körülnéz, és ha lát a távolban egy bokrot, lazán odasétál, hogy a kíváncsi tekintetekkel mit sem törődve engedelmeskedjen a természet parancsszavának.A baj akkor datálódik, ha nagyobb volumenű tevékenység éri utol az embert. Egy társas út során felszedett hasmenés például a legérdeklődőbbekből is nyom nélkül kiirtja az esztétika iránti fogékonyságot.
Mivel a buszos utazások terén régi motoros vagyok, aránylag átfogó képpel rendelkezem az európai közvécék helyzetéről és állapotáról. Állítólag egy olyan nemzetközi jogszabály is létezik, hogy a turistának előnyt kell biztosítani, ha egészen egyértelmű szándékkal beront valamelyik vendéglátó-ipari létesítménybe. Ezt a paragrafust még nem volt szerencsém megismerni, ráadásul az utazási prospektusok is mélyen hallgatnak erről a témáról. Ha befizetünk egy kulturális körútra, a kézhez kapott útiterv részletesen taglalja, hol, milyen látnivalókban lesz részünk, de arról egy szó sem esik, hogy a látnivalók oldalfalához vajon hozzátapad-e legalább egy vizelde.
Hasonló kaliberű gondot jelent az a szintén agyonhallgatott fejlemény, hogy a társas utazás során az ember úgyszólván le kell, hogy mondjon egy másik kulturális létszükségletéről, az öblös hangon történő szellentésről. A társas utazó abban reménykedik, hogy valamelyik benzinkút diszkrét mellékhelyiségében annak rendje- módja szerint elvégezheti ezt a kis rituálét, de amikor erre sort keríthetne, hirtelen rájön, hogy körülötte csupa idegen babrálja a sliccét (ha pedig nőnek született, akkor észreveszi, hogy a beriglizett ajtó előtt hosszú, tömött sorokban várakoznak a sorstársai). B-terv pedig nincsen.
A legellentmondásosabb ebben az egészben mégis az, hogy ha az utazó lekecmereg a buszról, rögtön azt hiszi, vécéileg biztonságban van. Egy olyan környezetben, ahol gyakoriak a turisták, alapból egymást érik a mellékhelyiségek, legalábbis mindegyik kávézóra, étteremre jut egy-egy. Gondok csupán akkor támadnak, ha az utazó olyan városba érkezik, ahol tumultuózus jelenetek zajlanak. Nemrég mi pontosan így jártunk a dél-itáliai Otrantóban. A település szűkre szabott főutcáján melaszként hömpölyögtek a turisták, ráadásul az őslakosok csak azoknak a vendégeknek biztosították az éttermi klozet használatot, akik rendeltek valamit az étlapról. A bárokban és a kávézókban a kétbetűs fülke ismeretlennek fogalomnak számított. Nem maradt más választásunk, mint a helyi turisztikai hivatal mögé húzódva, a csorgatásos metakommunikáció nyelvén kifejteni az ezzel kapcsolatos elmarasztaló véleményünket.
Az igazi poén mégis idehaza, kicsiny, de szép hazánkban fogadott bennünket. Miután hosszú és váltakozó sikerű hadjáratunk során megostromoltuk Itália nyilvános illemhelyeit, az első kifejezetten hazai benzinkúton rohanvást közelítettük meg az otthonos biztonság érzetével kecsegtető közvécét. Csakhogy az ajtó zárva volt, pontosabban egy pénzbedobásos alapon működő beléptető rendszeren keresztül lehetett elérni. Akinél nem volt százforintos, elölről is, hátulról is megnézhette magát.
A privát véleményem innentől egészen egyértelmű: üdvözítően szép az, ha a súlyos terhek alatt roskadozó Európát a csúcstechnológiák alkalmazásával próbáljuk utolérni, de ha ezt a menetelést a közös illemhelyeink automatizálásával kezdjük, akkor turistaként ne szidjuk a klozeteiket előlünk elzáró otrantóiakat. Inkább nézzünk körül a bozótosban.
