Divat lett manapság elegáns vagy kevésbé elegáns nyilatkozatok formájában a magyar emberek felépítéséről, fiziológiai jellemzőiről dehonesztáló módon nyilatkozni. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha e tekintetben kilógnék a sorból, ezért sietek lejegyezni és a közjó javára bocsátani az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.
Rögtön az elején meg kell erősítenem, hogy az a tézis, amely szerint a magyarok genetikusan alattvalók, messzemenőkig igazak. A működési elvükkel még nem volna baj és dizájnilag is beleférnek az elviselhetőség kereteibe, de a konstrukció ez esetben totálisan elbaltázódott valahol a tervezőasztal környékén. A magyarok ugyanis kegyetlen örömmel politizálnak és mindig a saját kárukra. Miközben a normális genomkészlettel bíró népek azon munkálkodnak, hogy tisztes gyarmati sorba taszítsák a világ kiszolgáltatottabb részét, a magyarok szimplán csak önmaguk ellenségei. Gyakran frakcióznak is, különféle pártok malmára hajtva a vizet, amelyeket aztán, egyszer csak megunnak. Ki tudja, miért. A magyarok hétköznapi szokásai tőről metszett módon undorítóak. Ezek a korcs lények például nem átallnak szupermarketekben és boltokban vásárolni, ahelyett, hogy a nékik jobban dukáló cserekereskedelem módszereit alkalmaznák. De ettől sokkal mocskosabb az a vonásuk, hogy épületekben laknak, nyílt színen majmolva a körülöttük élő faszább népek szokásait. Tudomásom van olyan esetről is, amikor egy magyar üzleti vállalkozásba kezdett, és ennek során – minő blamázs! – azt nézte, hogy ez a tevékenysége anyagi hasznot hozzon a konyhájára. Ez ugyebár megengedhetetlen.
Ez az élhetetlen nép a hétköznapok szintjén is visszataszajtó dolgokat cselekszik, például kulcsra zárja maga mögött a lakásajtót, automobillal közlekedik – nem pedig lóval – és esze ágában sincs nyereg alatt klopfolni a húst, pedig ez lenne tőle az elvárható minimum.
Még hosszú ideig sorakoztathatnám a magyarokkal kapcsolatos negatív tapasztalataimat, a listát például lebonthatnám akár személyekre is, külön kiemelve bizonyos magyar egyének számomra gusztustalan jellemvonásait, de attól félek, erre már nem harapna rá a külföldi sajtó, nem beszélve arról, hogy Kossuth-díjas sem igen vagyok.
Mindezt összevetve, a legkisebb közös többszörös elvét felkutatva zárszóként azt tudom mondani, hogy a külföldi sajtóban publikált, a magyarok genetikai ferdüléseit elemző cikkeket mélységesen üdvözlöm, és teljes mellbedobással támogatom. Az ok profán módon egyszerű: a világ ma már annyira brutális, hogy ha jó színben próbálnánk magunkat feltüntetni, a Bodri kutya se ugatna ránk. Próbáljuk ki hát azt a módszert, amit az egyik vezető ruhagyár is használt, amikor csupa halálos beteg emberrel reklámozatta a termékeit. A másféle reklámhoz szokott közvélemény hörgött egy ideig, de a gyár eladási mutatói kétségtelenül növekedtek.
Ha tehát a nemzetközi figyelem elnyerésének ez a feltétele, akkor üsse kavics: ássuk be magunkat nyakig a szarba. Bár őszintén szólva, ezek a nyilatkozatok mindig a nyilatkozattevőt minősítik, olyannyira, hogy a legnemesebb szándékkal is csak a saját idiotizmusának állíthat vele obeliszket. Azt a fránya Kossuth-díjat viszont nagyon sajnálom. Névadója per pillanat jócskán foroghat a sírjában.
