Megszűnik a Kávézacc. Két évvel ezelőtt azzal a nem titkolt szándékkal hoztam létre, hogy az Index blogmotorját használva, és ennek a grandiózus hírportálnak a csábító ajánlatát meglovagolva népszerűbbé tegyem a Regénytárat. Abban reménykedtem, hogy ezek a félig irodalmi, félig szórakoztató szövegek, egyfajta gondolatgerjesztő, gondolatébresztő funkciót töltenek be, és felkeltik a spontán idelátogatók kíváncsiságát.
Mindez nem következett be, vagyis csak részben. Volt idő, amikor az Index szinte egymás után pakolta ki a Kávézaccot a címoldalára, de ez mindig olyankor következett be, ha szándékosan vagy véletlenül ráálltam a hullámhosszukra. Ezt leszámítva alig néhányan kanyarodtak ide, és ők sem igazán tudtak mit kezdeni a szövegeimmel. Rettentően sajnálom, hogy így van, pláne annak tükrében, hogy a blogolást nagyon sokan elintézik az internetről lopkodott tartalmak átlinkelésével, és ezzel a technikával hatalmas rajongótábort alakítanak ki maguk köré. Nekem erről másféle véleményem van, bár ez a kutyát sem érdekli. Úgy tűnik, annak a régi, jegyzetírós, nyelvileg igényes, ugyanakkor poénos kávéházi irodalomnak befellegzett, amit ezzel a rovattal képviselni szándékoztam.Az Index olyan, amilyen. Sokan vannak, akik rajonganak érte, és legalább ennyien, akik utálják, közben pedig mindenki rajta csüng. Bár letagadhatatlan, hogy a neten a botrányos, bulváros hangnak áll a zászló, én nem kívánok ebbe a társaságba belekeveredni. Fene tudja, miért, de valahogy nem esne jól, ha a Kávézacc a tévés valóságshow-kat népszerűsítő blogokkal együtt virítania.
A Kávézacc tehát visszavonul oda, ahová mindig is való volt: a Regénytárra. Mostantól, ha feltámad bennem a jegyzetírási kényszer, a site kritika rovatának Mindenféle szekciójában fog tevékenykedni, de a távlati tervem az, hogy a Regénytár Bank mintájára egy click-and-point mintájú virtuális kávézót hozzak létre. Ebben a fészekben a Karinthy által teremtett hagyományokat – kávéházban írható, olvasható irodalmat – próbálom majd újjáéleszteni. Most még nem tudom, mikor és milyen formában jöhet létre mindez, de erőteljesen gondolkodom rajta, és ez kiindulásnak talán elég. Ami pedig az írások népszerűsítését illeti, a közösségi portálok, de különösen a Facebook térhódítása miatt talán nincs is szükség többé olyan formájú gyűjtőhelyekre, mint amilyennel az Index anno kísérletezett. Ma már teljesen mindegy, melyik webcímen helyezkedik el a szöveg, hiszen a link a fb-on könnyedén megosztható.
Ezért vagyok optimista, és bízom a Kávézacc mielőbbi reinkarnációjában.
Nem szívesen mennék bele abba, mennyire hatékony az a módszer, ami jelenleg használatos, de szerintem sokkal üdvösebb lenne képszámlálást tartani. Nagy tévedés azt hinni, hogy ez is csak egy tőrőlmetszett marhaság, mint a többi reform ajánlatom. Itt van például a vallásosság kérdése. Magyarországon ezzel a dologgal nagyon csínján kell bánni. Nem lehet például megkérdezni senkitől, hogy mondja meg, melyik felekezethez tartozik, mert ez a személyiségi jogok gumicsizmával történő sárba tiprása. A hatalom egyik legfájdalmasabb hiányérzete ebből fakad: nincs olyan politikus, aki ne szeretne játszadozni ezekkel a vallásosságra vonatkozó adatokkal, de hiába a rengeteg küszködés meg erőlködés, a magyar lakosság összeszorított fogakkal ül saját vallási meggyőződésének titkán.
Első reakcióm az volt, hogy a számhordozás alanyi jogát kihasználva azonnali hatállyal lemondom az évtizedekre visszatekintő telenoros mobilomat, pedig jól tudom, hogy az ilyen, emocionális alapon hozott döntéseket utólag mindig megbánja az ember.
Egyel több okunk van tehát félteni amúgy is számtalan módon támadott életünket. Lehet, sőt biztos, hogy az utcán – pláne itt, Budapesten – százszor nagyobb veszélyeknek vagyunk kitéve, de ez a műholdas dolog sokkal idegesítőbb. Az benne az elementárisan durva, hogy ebben a momentumban mindenki egyenlő. Cirka hétmilliárd ember jutott közös nevezőre ezzel a bizonytalansággal, és ebben a masszában éppen úgy benne vannak a milliomosok, mint a vagyontalanok (nem téveszthetők össze a vagyonnyilatkozatot benyújtott képviselőkkel). Bill Gatesnek is éppen annyi eséllyel szakadhat a nyakába ez a micsoda, amennyivel annak a szerencsétlennek, akit reggel a kukában kotorászni láttam. Hátborzongató, de úgy tűnik, ezzel a csapással mégiscsak ránk köszöntött a kommunizmus. Az csak egy apró szépséghiba, hogy nem az anyagi javak racionális és egyenlő elosztása terén tett magáévá bennünket.
Bezzeg húsz évvel ezelőtt még tele volt a világsajtó az akkor még csak kibontakozó polgárháború híreivel, ami Európa szerencséjére megmaradt helyi konfliktusnak. Hiába hencegtek a szerbek, hogy egy világháborút már sikerült kirobbantaniuk, húsz évvel ezelőtt egyik régi szövetségesük sem mutatott érdeklődést és hajlandóságot az ilyesmire. A nemzetközi közvélemény valahogy úgy volt ezzel, hogy addig nincs semmi baj, amíg ezek a harcias népek egymást öldösik, és jó sokáig hagyták, hogy minden úgy történjen, ahogy egy népirtó háborúban történnie kell.