Előre bocsátom: nekem nincs légkondim, tehát nem vagyok a téma szakértője, de valami mégis azt súgja, ez a találmány egyike az emberiség sorsát romba döntő haszontalanságoknak. Merész tézisemet arra az egyszerű felismerésre alapozom, hogy pl. a trópusokon a villanyáram feltalálása előtt is éltek emberek, és jól megvoltak légkondi nélkül. Tény, hogy városias környezetben a hőség sokkal elviselhetetlenebb, mint vidéken, mondjuk, egy öreg diófa alatt, de a városi emberek sem teljesen tehetetlenek. Mindenki tudja, hogy a mediterrán városokban sikátorszerűen szűkek az utcák, ami részben a helyhiány, részben meg a hűvöstartás miatt van. Néhány évvel ezelőtt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy éppen egy rekordhőhullám idején jártam Córdobában, de az óváros keskeny utcáin ebből alig éreztem valamit.

 

Mindaddig, amíg mifelénk valakinek eszébe nem jut ilyen technikával építkezni, hadd említsem meg gyerekkori nyaralásaim színterét, a szépséges Zombor városát, amely a legzöldebb település egész Közép-Európában. Az utcákon valóságos zöld alagutat képeznek a hatalmasra nőtt galagonyafák, amelyek alatt akkor is kellemes a séta, ha fentebb csúcsra járatva süt a nap.

 

De ha ezek a lehetőségek – rajtunk kívülálló okok miatt – kiesnek, még akkor is marad néhány trükk, amellyel kirángathatjuk a hőség méregfogát. Nagyon hatásos lehet például az önszuggeszció. Miközben a városban élvezzük az urbánus életforma minden jótéteményeit, képzeljük el, milyen lehet ebben a melegben kint a mezőn hajlongani egy szál kapával a kezünkben. Ha jó a fantáziánk, garantáltan jobban fogjuk érezni magunkat. A másik lehetőség ennek a technikának a továbbfejlesztése: béketűrő módon el kell viselni azt, hogy ilyenkor izzadunk, mint a ló. A folyamatos vízivás pedig csodákra képes.

 

Természetesen apró kortyokban szabad csak inni és kizárólag langyos vizet, mert ez esetben nem a hidegen, hanem a folyadékon van a lényeg. Legvégül pedig hadd jöjjek elő a hőség elleni csodafegyverrel, amely úgy veri kenterbe az összes légkondit, hogy csak na. Arról van szó, hogy kánikulában ne csináljunk semmit. Húzódjunk be valami jó kis árnyékos helyre, nyújtóztassuk ki a lábunkat, de csak a hűvösség széléig, onnét egy centivel se tovább, és szemléljük a lehető legmélább egykedvűséggel a hőség izzásában remegő tájat. Azt nem garantálom, hogy ez lesz számunkra a hetedik mennyország, de hogy nem kapunk krónikus arcüreggyulladást az holtbiztos.

 

Végül hadd mondjak valami jót is a légkondiról: azt vajon hallották-e, hogy Fidel Castro ennek a berendezésnek köszönheti az életét? 1953-ban a Moncada laktanya sikertelen ostroma után Fidelék visszavonultak, de reménytelen helyzetükben meg kellett, hogy adják magukat Battista katonáinak. A diktátor egy bizalmi emberét küldte ki a letartóztatásukra, azzal a határozott utasítással, hogy Fidelt a helyszínen lője agyon. Igen ám, de ez az ember a légkonditól olyan súlyos megfázást kapott, hogy nem bírt kikászálódni az ágyából, a helyettese pedig titkon szimpatizált a felkelőkkel. A többit tudjuk.