Sok szó esik mostanában a reklámhangerő nevű trükkről, ami nem több egy ócska, agresszív kucséber technikánál, ráadásul abszolúte hatástalan. Azt ugyebár mindenki tudja, mit jelent ez a valóságban: az ember szépen, kényelmesen elszundikál a tévé előtt, és már majdnem álmodik is, amikor hirtelen és minden átmenet nélkül akkorát ugrik az eladdig épp hogy csak suttogó hangerő, mint Bob Beamon az 1968-as olimpián.
Ez a jelenség úgy elterjedt a tévében, mint a dudva. Valamelyik sunyi reklámguru kitalálta, hogy milyen frankó lenne, ha rátennénk egy lapáttal a reklám hangerejére, mert így az emberek pofájába szinte belevágódna az információ, a többi meg birka módra átvette. Senki sem jutott el a gondolkodásban odáig, hogy a gyakorlatban is megnézze, vajon működik-e ez a dolog egyáltalán.Mielőtt feltárnám az ezzel kapcsolatos teljes igaságot, engedjék meg, hogy ismertessem a tévéreklámok bősz világával kapcsolatos személyes tapasztalataimat. Büszkén kimondhatom, hogy már vagy hat éve nem néztem végig egyetlen reklámot sem, ezért fogalmam sincs, mi a trendi manapság, és milyen változás történt ebben a műfajban az ezredforduló óta. Ráadásul ehhez a dologhoz nem is volt szükségem átlagon felüli önuralomra, mert mint mindenkinek, nekem is ott van a kezem ügyében a távirányító, amelyet, ha jön a reklámblokk, egy laza, ámde rutinos mozdulattal megpöccintek és máris egy másik, reklámmentes csatornán találom magam.
A kulcsszó tehát a távirányító, ez a kicsiny, ugyanakkor minden porcikájában rafinált eszköz, a homo televisionis legjobb barátja. Neki köszönhetjük, hogy ezt az alpárian durva trükköt lazán és csuklóból vissza tudjuk verni. Egy kis rutinnal, meg a belső biológiai óránk használatával az is elérhető, hogy pont annyi idő elteltével kapcsoljunk vissza, amikor ez az inzultus véget ért.
Nem győzök csodálkozni azon, hogy a reklámszakma irányadói miért nem érték fel ésszel ezt a nyilvánvaló igazságot, mármint hogy amit erőszakkal tukmálnak rá az emberre, attól ösztönösen elfordulnak? Ez a reklámhangerő növelés csak akkor működne, ha a nézőnek nem volna rá semmilyen válaszlehetősége, de mert mindenkinek megvan a magához való esze - ami tán nem elég arra, hogy mindnyájan multimilliomosokká váljunk, de a távirányító használatához igen -, ez az egész egyszerre szánalmas, nevetséges és hatástalan.
Egészen más lenne a helyzet, ha ennek éppen a fordítottját tennék, és a reklámok idejére az alig hallhatóság szinte alá csökkentenék a hangerőt, mert ekkor az emberekben rögtön feltámadna a kíváncsiság, és önként, dalolva hangosítanák föl a készülékeiket. De ehhez magasabb szintű elvonatkoztatásra és empátiára lenne szükség, amire a reklámszakma a mai, háborús idegállapotában aligha képes. Nekem mindenesetre tévénézéskor mindig a kezem ügyében van távirányító és szárazon tartom benne az elemeket.
