Egyre többen vannak, akik elutaznak a világ valamelyik egzotikus pontjára, ahonnét a Facebookon folyamatosan közvetítik az élményeiket. Hamarjában nem tudom, mit mondhatnék erre, de azt bizton ki merem jelenteni, hogy ha én a nyaralásom ideje alatt hasonló galádságot cselekednék, azonnal száradjon le a kezem, a lábam, meg minden kiálló testrészem.
Talán nem vagyok egészen egyedül azzal a véleményemmel, hogy aki a nyaralásán sem tud elszakadni a virtuális világtól, jobb, ha nem is kísérletezik a valóságossal. Ugyanilyen határozottan ki merem jelenteni azt is, hogy a nyaralás szerves, sőt mindennél lényegesebb része maga az utazás. Nem értem például azokat, akik felülnek egy aeroplánra Budapesten, és a kontinenst átszelve néhány órával később leszállnak, pl. Barcelonában. Ezeknek a szerencsétleneknek fogalmuk sincs, milyen érzés végigutazni a Cote d'Azur csupa viadukt-alagút autósztrádáján, és hogy a sík, jelegtelennek látszó Provence után a Pireneusok fenséges ormai szinte rádőlnek az odaérkezőkre. Számomra a repülős utazás egyfajta lelki nyomorúság. Az utazást végig kell szenvedni, mert különben nem tanuljuk meg tisztelni a távolságot.Mi, magyarok azt tartjuk magunkról, hogy szívesen fogadunk be a hajlékunkba idegeneket, és hogy ugyanilyen szívesen vágunk neki a messzi idegen tájaknak. A tézis első részéhez nincs mit hozzáfűznöm, de ami a messzi tájak megismeréséhez vonatkozik, az sajnos nem igaz. Ezt tapasztalatból tudom. Az idén ugyanis egy nem annyira távoli, mint amennyire a magyar utazáskultúra előtt ismeretlen országba, a Szerbia és Görögország közé ékelődött Macedóniába szerettünk volna ellátogatni a párommal. Mivel a hátizsákos turizmusból már mind a ketten kinőttünk, megkerestük azt az utazási irodát, amely Magyarországon egyedüliként - és a történelemben először - megpróbálkozott ezzel a területtel. Már a prospektusuk is valódi kuriózumot ígért - Macedónia szemet gyönyörködtető tájain ringott a hellén kultúra bölcsője és mindmáig káprázatos gyűjtőhelye a bizánci történelmi emlékhelyeknek -, ezért még a tavasz elején lefoglaltunk magunknak két helyet. Nem sokkal ezután a a legszínvonalasabb utazással foglalkozó tévécsatornán, a Travel Channelen megkezdték egy Macedóniát népszerűsítő, igen nívós prospektusfilm sugárzását, ami tovább fokozta a kíváncsiságunkat. Egészen a közelmúltig úgy festett, egy minden percében egyedi utazásnak nézünk elébe.
De a múlt héten kaptunk egy e-mailt, amelyben a szervezők sajnálattal közölték, hogy a macedóniai utazást nem tudják vállalni, mert ez idáig - egy hónappal voltunk az indulás tervezett dátuma előtt - nyolcan, azaz nyolcan adtak le rá foglalást. A tízmilliós magyarságból rajtunk kívül tehát még hat ember volt kíváncsi erre a minden elemében fölfedezésre termett vidékre. Természetesen felhívtuk az irodavezetőt, mert ezt a kulturális sokkot igen nehéz volt megemészteni - az utazás alig tartott volna tovább egy hétnél, és ha a balatoni árakat vesszük alapul, nem is került sokba - , ám ő hasonló állapotban volt, mint mi, vagyis romokban hevert. Azt mondta, a magyarok inkább elmennek Görögországba, ahol lényegében nem csinálnak mást, mint egy hétig abálódnak a tengerparton.
Most már azt is tudom, miért van így: a tengerparton sokkal könnyebb a laptopon vagy a tablet gépen bűvészkedni, mint egy olyan vidéken, ahol a látnivalók bemutatására nem elég néhány odavetett közhely. Ennek egyik hozadéka pedig az, hogy ma már sokkal magabiztosabban utazunk virtuálisan, mint valóságosan. Csak azt nem értem, ehhez miért kell a szó fizikai értelmében is útra kelni?
