Mostanában egyre ritkábban fordul elő velem, hogy valamilyen műsor kedvéért odaragadok a tévé elé, de tegnap véletlenül rátévedtem a Duna Autonómiára, ahol éppen megkezdődött egy portréfilm. Mivel az elejét is sikerült elcsípnem, nem maradt titokban előttem, hogy Paulay Tamásról, a neves új-zélandi építészről, a földrengés biztos építkezés világszerte ismert tudósáról lesz szó.
A Japánban történtek miatt ez a kevés infó is elég volt arra, hogy ott tartson a készülék előtt, de igazán attól lepődtem meg, hogy a nyolcvanvalahány éves Paulay Tamás, aki egyébként már vagy hatvan éve kint él Új-Zélandon, olyan hibátlanul beszélt magyarul, mintha most lépett volna le valamelyik budapesti egyetem katedrájáról.Igazából arra voltam kíváncsi, mi a titka ennek a jó kedélyű, életvidám, finom öniróniával és az élethez meg a sikeres munkához elengedhetetlen humorérzékkel bőven megáldott öregúrnak a titka. Egy árva atomja sem látszott rajta annak a nagyképűségnek, amellyel kis hazánkban olyan sokszor és sokféleképpen találkozhatunk, ha rangban, pozícióban, beosztásban, vagyonban fölöttünk állókkal gereblyéz össze bennünket a sors. Az egyórás műsorban Paulay Tamás nem mondott mást, csak azt, ami az elmúlt hetvenvalahány évben történt vele, de ebben a kedélyesen, ugyanakkor érdekfeszítően előadott beszámolóban valahol benne volt az egész huszadik század.
Miközben hallgattam, arra gondoltam, pontosan ilyen filmeket kéne vetíteni a gyerekeknek az átalakított, megreformált középiskolai oktatás jegyében, és utána megmérni, kinek milyen receptorait mozgatja meg. Amelyik diák belehalna az unalomba – mert sokan lennének ilyenek – önmagát rostálná ki a figyelemre és foglalkozásra érdemes lények gyűjteményéből. A megmaradtakhoz pedig olyasféle kérdéseket lehetne intézni, hogy mi is volt az a bizonyos ÁVO, amely elől Paulay Tamásnak menekülnie kellett, vagy hogy ezt megelőzősen milyen háborúban kellett harcolnia huszonegy évesen, frissen végzett hadnagyként. De a földrajz, az építészet, sőt a modern kori társadalomtudományok sem maradnának ki a kérdezési lehetőségek listájáról, mert mindazon túl, hogy ez alatt az egy óra alatt kiderülhetett számunkra, miért is válhatott ez a kiváló ember a világ első számú földrengésszakértőjévé – már ami a földrengés biztos építkezést illeti –, a demokrácia és az alkotói szabadság tőlünk, magyarokétól eltérő értelmezéséről is kaphattunk némi ízelítőt.
Nagyon megragadt bennem az, amikor Paulay az új-zélandiaknak a bizalomhoz és a szabad gondolkodáshoz, ezen keresztül pedig a hatékony munkához fűződő viszonyáról mesélt. Különösen azt irigyeltem, amit a bizalomról mondott. Egy alkalommal, még fiatal egyetemi tanárként megkérdezte a felettesét, mikor van Új-Zélandon évi szabadság. Azt a választ kapta, hogy akkor megy szabadságra és addig marad ott, ameddig neki tetszik, csak előtte végezze el azt a munkát, amivel megbízták. De mert megbíznak benne, biztosak abban, hogy hibátlanul el fogja végezni.
Észre sem vettem a riportfilm nézésével eltöltött egy órát, és csak aztán jutott eszembe az, hogy ebben a lehetetlen időpontban – vasárnap délelőtt volt – alig lehettünk ilyenek ketten vagy hárman. A fájdalmas igazságtalanság ebben az egészben mégis az, hogy az ilyen kiváló, példa értékű emberekkel, mert biztosan sokan vannak még Paulay Tamáshoz hasonló kaliberű elmék, érintőlegesen is alig foglalkozik a média. Sajnos a film készítése óta hat év telt el, és Paulay Tamás ma már nincs az élők sorában. Milyen kár, hogy az ember nem adhat át valamennyit az életidejéből, azoknak, akiket a munkájuk vagy az egyéniségük miatt megszeretett, mert én bizony megtettem volna ezt ezzel a tudóssal. Még akkor is, ha nekem sincs olyan sok évem már hátra, hogy két kézzel osztogathatnám. De ez már inkább egy sci-fi novella témája lenne.
