Induljunk ki tehát abból, hogy hiába mond mást a hivatalos statisztika, Magyarországon is létezik egy szép, testes, jócskán ivarérett infláció. Az alapvető kérdés innentől tehát az, hogy miként viszonyuljunk ehhez a témához? Kapásból több tucat olyan embert tudnék jelölni az inflációs etikai bizottságba, akik nálam nagyobb kompetenciával rendelkeznek ezen a téren, de félek, a tőlük hallott horror történetek tömeges őrületbe kergetnék felkészületlenül naiv honfitársaimat, ezért inkább előhozakodok a saját, megélt tapasztalataimmal, amelyek a nyolcvanas évek végén, szintén tekintélyes inflációs potenciállal rendelkező Jugoszláviában gyűltek össze.

 

Mivel az infláció mindig a vásárláshoz, az árucikkek beszerzéséhez, vagy úgy an block a pénzforgalomhoz kapcsolódik, kézenfekvő, hogy az egyik alapdilemma az, hogy vajon az infláció első jegyeit tapasztalva muszáj-e eszement vásárlásba kezdeni, vagy elég, ha racionálisan, ámde szisztematikus módon kezdjük felhalmozni a készleteinket?

Ha rám hallgatnak, elegánsan, ám határozottan megszabadulnak a forintjuktól, de nem úgy, hogy rávetik magukat valamelyik konvertibilis valutára, mert akkor elbukják azt a kevés tartalékukat is, amijük még megmaradt. Sokkal üdvözítőbb egy kis nemzet, csupán látens módon létező pénzébe fektetni, és megvárni, hogy megizmosodjon. Az albán lek, a bolgár leva, vagy a namíbiai dollár a legmegfelelőbb erre a célra, de a lista a harmadik világ szinte bármelyik fizetőeszközével kibővíthető.

 

Miután pénzügyileg ilyen szépen bebiztosítottuk magunkat, dobjuk ki az ablakból a muskátlit meg a petúniát, és ültessünk a helyére paradicsomot. A vidéki viszonylatban nevetségesen satnya termést városi viszonylatban akár még drága műszaki cikkekre is elcserélhetjük, ha úgy hozza a helyzet, hogy nem lesz mit enni.  

 

És hát kezdjük el edzeni. Leginkább a rövidtáv futás terén leszünk angazsálva, mert inflációban fokozottan jut érvényre az a tézis, amely szerint az idő pénz, következésképp, ha nem érünk oda időben valahová, megeshet, hogy a pénzünk már csak a felét vagy a harmadát fogja érni annak az összegnek, mint amikor elstartoltunk.

 

A szabályok felsorolását még sokáig lehetne folytatni, pedig, ha úgy vesszük, az inflációban nincs is semmilyen szabály. Száz százalék pénzromlás fölött a közgazdaságtan csődöt mond, a kormányok pedig elveszítik azt a kevés cselekvőképességüket is, amit a globalizáció nyomása ellenére nagy nehezen megőriztek. Ha úgy vesszük, ez az igazi szabadság, mert mindenki olyan eszközzel és módszerrel próbálkozhat életben maradni, amelyet az intelligencia nívója diktál. Nem véletlen, hogy a legnagyobb vagyonok általában hiperinflációs körülmények közepette gyűlnek össze, de aki erre játszik, vagy ezt tartja élete nagy lehetőségének, jócskán pofára fog esni.  Sose derüljön ki, hogy igazam volt-e vagy sem.