Alig hittem a szememnek, amikor máma az egyik hírportálon azt olvastam, hogy Kínában betiltották az időutazást. Kissé gyanús, hogy az illetékes bizottság éppen április 1-én hozta meg a döntését, amely szerint mostantól visszavonásig nem lehet majd az állami tévében vagy a moziban időutazgatni. A nagyérdemű nézőnek eztán be kell érnie a XXI. század jótéteményeivel, és nem fantáziálni holmi féle alternatív történelmekről, meg mi lett volna ha-ról.
Őszintén szólva, ezt a tiltást csak üdvözölni tudom, mert már a csapból is valamilyen időutazás folyik, és ez részint devalválja, részint elbagatellizálja ezt a dolgot, ami egyébként annyira bonyolult, hogy még az Atyaúristennek sem jött össze. Kézenfekvő tehát, hogy az ilyesmi súlyos arculcsapása a dolgos-szorgos hétköznapoknak. Az időutazás egész egyszerűen öl, butít és nyomorba dönt, mert az ilyesmire fogékony emberekbe elülteti a könnyelműség és a léhaság csíráját. Azt a látszatot sulykolja az ifjú emberek habkönnyű tudatába, hogy annak, amit per pillanat cselekszünk, nincsen semmi tétje, mert ha egy kissé odébb haladunk az időben, éppen csak annyira, hogy ez már a múlt legyen, az akkori jelenből, vagyis a mostani jövőből mindig visszaruccanhatunk a mostani jelenbe, vagyis az akkori múltba és kikalapálhatjuk, kiegyenesítgethetjük azt, ami elferdült. Logikus nemde bár?De van ennek az egésznek egy másik, jóval nagyobb és terebélyesebb hátul ütője is, ez pedig nem más, mint a történelem megváltoztathatóságának és új mederbe terelhetőségének az illúziója. Az időutazók valamilyen úton-módon mindig belebirizgálnak egy kicsit a történelembe, ami által semmissé válik ez az egész, hatalmas nyűggel és szenvedéssel fenntartott valóságos történelem. Minél nagyobb a nyűglődés, annál elviselhetetlenebb a gondolat, hogy mindez, akár csak az illúziók szintjén is megsemmisülhet.
Én nem tudom, milyen a helyzet most Kínában, de mindaz, ami a híradások meg az innét származó áruk szintjén eljut hozzánk, azt bizonyítja, hogy az élet arrafelé sem tenékig fejfel. Azt pedig már végképp nem tudom megítélni, így csak költőileg teszem fel kérdésként, hogy vajon mi jobb: egy majd másfélmilliárdos ország lakójának lenni, és olcsó bóvlival kenterbe verni a világgazdaságot, vagy pedig egy sorvadozó, kis népként, a megiszaposodott bel- és külpolitikánk árkában vergődve ámde szabadon járni és kelni az időben?
Ilyenkor, ha a mozgás és a kibontakozás szabadságának ilyen szintű megnyirbálásával találkozunk – ha ez a hír valóság és nem kacsa – elgondolkodhatunk azon is, milyen klassz és remek országban élhetünk itt, a Kárpát-medencében. Itt minálunk szóba sem jöhet az olyan alapvető emberi szükségleteknek, mint amilyen az időutazás megkurtítása, mert ha ezt a kormány akár csak heccből is felemlegetné, úgy megbukna, mint Petőfi a szabadszállási követválasztáson.
Mi, magyarok sok mindent szégyellhetünk - joggal és okkal -, de arra emelt fővel lehetünk büszkék, hogy kiharcoltuk és megőriztük az időutazáshoz való elemi jogainkat, és ezekről soha, semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók lemondani. Vagy ha mégis, az csak tisztán üzleti megfontolásból. Most például ragyogó lehetőségünk nyílt arra, hogy visszavágjunk a kínai dömpingárunak valamilyen jó kiállású, matyó hímzésű, magyaros trikolorral ellátott időutazós szuvenírrel, amit Mandzsúriában úgy vinnének, mint a cukrot. Persze csak suba alatt, de ez per pillanat mellékes. A lényeg az, hogy most, miután Kínában indexre tették ezt a dolgot, nekünk, magyaroknak meg kéne ragadnunk az ebben rejlő gazdasági lehetőséget, mert ilyesmi csak egyszer következik be egy évezredben. Legalábbis addig, amíg nem létezik időutazás.
