Az egyik magyar kertévének végre feltűnt az, amit én már évek óta tudok, nevezetesen, hogy a fél ország rokikártyával parkol. Valahogy úgy jött ez nekem, mint Arkhimédésznek a kádba vizelés, pontosabban a felhajtóerő megtalálása, azzal a különbséggel, hogy én nem egy lélekemelő fürdőzés idején jöttem rá a nagy igazságra, hanem úgy, hogy végigsétáltam a Batthyány utcán.
Ne egy verejtékező, összefüggéseket kereső, félőrült sétát képzeljenek el, hanem lazán végzett hazafelé grasszálást, amikor az ember nem gondol semmire azon az egyen kívül, hogy végre kiszabadult a meló börtönéből és ez maga a mennyország. Így, ezzel az érzéssel csűrtem magamat lefelé a szűk és levegőtlen Batthyány utcán, és máig sem értem, miért, de rávetült a pillantásom egy jól szituált luxuskocsi szélvédőjére, amely mögött csinos rokikártya feszített. A bukolikus lelkiállapotomnak azonnal vége szakadt, mert furcsa ellentmondást véltem felfedezni abban, hogy egy több mint tíz milkót érő jármű tulajdonosa rokikártyás kieggel kénytelen teljessé tenni az életét, de aztán eszembe jutott, hogy tán Stephen Hawkingnak hívják az ürgét, mert akkor minden érthető.De ez a fura érzés bennem ragadt, mint amikor a réten az ember meglát egy négylevelű lóherét – nem is olyan ritka ez –, és attól fogva csak ezeket a defektes példányokat vadássza. Mentem tovább a szűk és levegőtlen Batthyány utcán és azon kaptam magam, hogy a kék kártyás kocsikat számolgatom. Mire a Hattyú utcai elágazáshoz értem, ez úgy száz métert tesz ki, volt vagy kilenc a listámon.
Apavilág! Kilenc rokkantkártyás gépkocsi egyetlenegy, nem túl frekventált budapesti utcácskán! Az ember ilyenkor arra gondol, hogy ha ez nem meseszerű véletlen, és nem is a rejtett kamera próbafelvétele, akkor durván kilenc méterre jut egy rokkantkártyával parkoló gépjármű Budapesten. Ha tehát az itteni utcák méterben kifejtett összhosszát elosztjuk ezzel a számmal, megkapjuk azt a bődületes eredményt, hogy minálunk, Magyarországon minden harmadik ember egy Stephen Hawking (cselekvőképességében korlátozott, de iszonyatosan jól kereső lángelme), vagy a parkolási rendszerünk eleven része annak a nagy, össznépi bohózatnak, amelynek mindnyájan a statisztái vagyunk.
Nem szeretném mozgáskorlátozott honfitársaimat megsérteni, még kevésbé megbántani, vagy bármilyen módon vegzálni, de annak alapján, hogy errefelé minden járdaszegély, és közintézményi bejárat az ő kényelmüket elősegítő módon akadálymentesítve lett, arra következtetek, hogy rengeteg sokan vannak, akik legálisan használhatják ezt a kék alapon fehér ábrákkal és valamiféle szöveggel ellátott kártyát.
Azt viszont nem hinném, hogy csupa Stephen Hawkingekről van szó, mert az valahol a magyarországi tudomány állapotán is visszatükröződne, következésképpen az ötmilliónál többet érő kocsik rokkantkártyás parkoltatása mögött akkor is svindlizést sejtek, ha a már emlegetett tévériportban a mozgáskorlátozottak országos szövegségének(?) képviselője határozottan kikérte magának az erre tett célzást. Azt mondta, aki a mozgásában korlátozott még nem biztos, hogy nem engedhet meg magának, egy drága gépkocsit. Az észrevétel jogos, de nem szabályos, pontosabban nem ott és akkor kellett volna ezzel előhozakodni, mert igazából nem is róluk, a mozgáskorlátozottakról volt szó, hanem azokról a haszontalanokról, akik az ő nevükben csalnak. Vagy ez a csalás nem is olyan nagy csalás? Lopás nem történik, csupán a tervezett bevétel nem folyik be. Máshol is van ez így ebben az országban.
