Tegnap kaptam egy mobilhívást, ismeretlen számról, amit meggondolatlanul fölvettem. Nem az történt, amire ilyenkor számítani lehet, mármint hogy a számom beragadt valami kalózszoftverbe, és hiába szakítottam meg a hívást, horribilis költségeim keletkeztek, mondom, nem ez történt, pedig ez is bőven benne volt a pakliban.
Néhány másodperces csönd után megszólalt egy bizonytalan férfihang és megkérdezte, én vagyok-e én. Mondtam, igen, én, én vagyok. Erre előadta, hogy az internetszolgáltatómtól hív, és van egy igazán remek ajánlata, amivel havonta akár ezerötszáz forintot is megspórolhatok.Éppen nyakig voltam egy olyan munkában, amelynek eredményét hárman is várták körülöttem, ezért azt mondtam, rendben van, küldjön át e-mailen valamit erről a dologról, és majd meglátjuk. A pasas erre azzal jött, hogy ezt nem lehet emilen elintézni, csak szóban, és az negyed óra, de gyorsan döntsek, mert az akció elsejéig érvényes (tegnap 28-dika volt). Azt válaszoltam, hogy most éppen melózom, nem érek rá ezzel a témával foglalkozni, de az ipse nem zavartatta magát. Megkérdezte, mikor tartózkodom otthon, mert szívesen fölkeresne. Meggondolatlanul kiböktem, hogy holnap otthon leszek, de arra már nem jutott időm, hogy újból fölvessem az e-mailes anyag átküldésnek mindenek fölött álló praktikusságát, mert az illető elköszönt, és azzal a megjegyzéssel, hogy akkor holnap találkozunk, hirtelen letette.
Benne rekedtem abban a dühítő gondolatban, hogy micsoda aljas marketingfogás ez már megint. Arra a pszichológiai trükkre játszanak, hogy a mobilozó ember valamilyen kényelmetlen, telefonálásra alkalmatlan helyzetben is lehet, és ilyenkor igyekszik a lehető leggyorsabban befejezni a beszélgetést. Ha például a közértben fizetés közben csörgetik meg, és beidegződésből fölveszi a hívást, miközben a másik kezével a pénztárcájában babrál, biztosan nem áll neki vitatkozni. Ez az a tripikus helyzet, amikor olyan dolgokba is belemegy, amelyekbe egyébként sohasem.
És ha egyszer kimondja, hogy igen, jöhet az a kibaszott hűségszerződés, az már olyan, mintha alá is írta volna, mert ezek a cégek birtokában vannak a mobilbeszélgetések rögzítési technikájának - ha a hibabejelentőjüket hívjuk, figyelmeztetnek is erre - , e-mailt küldeni viszont nem képesek. De az is fölér egy fél szerződéssel, hogy azt mondtam az ügynöknek, holnap otthon leszek, mert én is ebben a pszichikailag jól eltrafált helyzetben voltam, magyarán, muszáj volt minél gyorsabban megszabadulnom tőle. Most tehát be kell engednem a lakásomba ezt a fazont, aki teljes fegyverzetben fog megjelenni, már ami a jobbnál is jobb ajánlatokat illeti, és szelíd erőszakkal presszionál majd, hogy aláírjak egy pirinyó betűkkel megírt hűségnyilatkozatot, aminek fejében lehet, hogy ezer forinttal kevesebbet írnak majd rá a számlámra, de ha véletlenül jobb ajánlatot kapnék, súlyos anyagi áldozatok nélkül nem szabadulhatok meg tőlük, az hétszentség.
A kuncsaft megfogásának számos trükkje létezik, de egyik piszkosabb a másiknál. Számomra ez a mobilozós, sarokba szorítós ver mindent. Nem is bírtam kiállni, hogy ne panaszoljam el egyik harcedzett ismerősömnek, akit éppen ezzel a módszerrel húztak be a csőbe. Amikor pár hónap múlva olyan helyzetbe került, hogy le kellett mondania a szerződést, többet járt be a szolgáltató cég ügyfélfogadó irodájába, mint katolikus pap a sekrestyébe. Ennek már több mint egy éve, de egy-két szellemszámla néha még mindig becsusszan a postaládájába. Amikor megtudta, hogy engem is ez a veszély fenyeget, azt mondta, előbb lépne tartós nemi kapcsolatra a gyermekágyas kan majommal, mint hogy egy ilyen, telefonos úton megbeszélt hűségszerződést még egyszer aláírjon. Azt hiszem, követni fogom a tanácsát.
Nekem csak annyi közöm van Zentához, hogy a nyolcvanas évek elején ott vásároltam szlovén gyártmányú Renault 4-esemet, és mert a kocsi remekül bevált, Zenta hívő lettem egész életemre. Az a tény már itt, Magyarországon ért utol, hogy a polgárháború után Zentán alakult ki a legjelentősebb egybefüggő magyar népesség, mert azzal, hogy a Horvátországból, Boszniából és Koszovóból elűzött szerbek betelepültek az addig magyar többségűnek számító bácskai falvakba és városokba, alaposan megbolygatták az etnikai arányokat. Szabadkán ma már csak elvétve lehet magyar szót hallani, pedig a hetvenes években még a lakosság több mint háromnegyede magyar ajkú volt. A legnagyobb baj az, hogy az új betelepülők egyáltalán nem a béketűrésükről híresek, amit a magyarellenes inzultusok idegesítő gyakorisága is bizonyít.
Ezzel a humánus érzéssel mentem ki a friss hideggel betakart utcára, és rögtön belebotlottam egy a Richter-skála szerinti közepes okádéktócsába, mely a járda mértani közepén virított. A Külügyminisztériumba, a Munkaügyi Bíróságra, esetleg a kanadai nagykövetségre igyekvő, jól öltözött hivatalnokok diszkrét sasszézással tértek ki a képződmény hatósugarából, de senki nem szentségelt, mert az ilyesmi mifelénk, jó Budában egyáltalán nem ritka jelenség.
A bankok kifosztását, eléggé érthetően, alig titkolt össznépi rokonszenv koszorúzza. Minden magyar honpolgár tudja, hogy a pénzintézetek egyszerre packáznak, dölyfösködnek és kekeckednek velünk, miközben vasvillával forgatják a pénzt, nehogy megpenészedjen. Aki tehát elszánja magát és egy szál stukkerrel, vagy annak látszó diós kiflivel fölfegyverkezve beront valamelyik csicsás banképületekbe, a fentiekből következő fontos társadalmi igényt nemcsak megtestesíti, hanem meg is lelkesíti a maga rituáléja szerint.
Egyik kulturális portálunkon találtam meg azt az interjút, amelyben egy futtatott magyar író nyilatkozott a legújabb sikerkönyvéről (a magyar irodalomban a siker úgy ötszáz eladott példány körül kezdődik és 1000 körül ér véget, ami efölött van az nem irodalom).