Korunknak számtalan rákfenéje van, de az egyik legnagyobb a bankrablás. Magyarországon ez az, ami leginkább öl, butít és nyomorba dönt. Szinte nem múlik el nap anélkül, hogy ne jönne új és újabb tudósítás valamelyik bank kirámolásáról vagy egy döci bankautomata kitépéséről. Híresebb bankrablóink már a nemzeti alapmítoszunkat is átírogatják, mert miközben a mai fiatalságnak fogalma sincs, ki volt Angyal Bandi vagy Sobri Jóska, pontosan és cáfolhatatlanul tudja, ki az a Viszkis, és repesve várja, hogy a legújabb hérosz, akit az arcán viselt orvosi maszk miatt máris Doktornak nevezett el a média, legközelebb hol és hogyan fog lecsapni.
A bankok kifosztását, eléggé érthetően, alig titkolt össznépi rokonszenv koszorúzza. Minden magyar honpolgár tudja, hogy a pénzintézetek egyszerre packáznak, dölyfösködnek és kekeckednek velünk, miközben vasvillával forgatják a pénzt, nehogy megpenészedjen. Aki tehát elszánja magát és egy szál stukkerrel, vagy annak látszó diós kiflivel fölfegyverkezve beront valamelyik csicsás banképületekbe, a fentiekből következő fontos társadalmi igényt nemcsak megtestesíti, hanem meg is lelkesíti a maga rituáléja szerint.Az általános tévedés abban van, hogy azt hisszük, a bankból kiemelt milliók nem a mi ügyünk, hanem azoké a pénzembereké, akik nem a mi dimenziónkban mozognak. A veszteséget leírják nyesedéknek, az élet pedig megy tovább. Sajnos mindez igen messze van az igaz valóságtól. Egy bankrablás ugyanis rengeteg mindenbe kerül. Nemcsak az elvitt pénzt kell beleszámolni a költségekbe, hanem az üldözéstől a nyomozáson át a hipotetikus bírósági és börtönköltségekig mindent, nem beszélve az esetleges anyagi jellegű károktól, mint amilyenek az összetört székek, luxusautók, stb. Az egyszerű, hétköznapi embernek fogalma sincs, mi minden lappang már egy sikertelen bankrablási kísérletben is, mert ilyenkor, a kárrendezéssel egy füst alatt szokás minden nyűgös és kellemetlen hiánytételt lerendezni.
Teljesen logikus, hogy ezek a költségek végső soron mindig a kisbetétesekre csapódnak le, azokra, akiknek azért van számlájuk, mert ide kapják azt a mikroszkopikus fizetésüket, ami a következő utalásig rendszerint átmegy mínuszba, tovább hizlalva és vastagítva a bank amúgy is vastag kontóját. Emiatt van a kezelési és számlavezetési költség, meg a szerződési feltételek egyoldalú módosítása, hogy a további titkos és misztikus tételekről ne is beszéljünk.
A bankoknak már csak ezért is elementáris érdekük fűződik ahhoz, hogy időnként kirabolják őket. Olyan ez nekik, mint a virágnak a beporzás, mert azzal, hogy rájuk száll a méhecske és pisztollyal a kezében azt ordibálja, ide a pénzt, nos, ezzel a megtermékenyítő módszerrel újabb haszonszerzéshez segíti az őt átmenetileg – tíz, húsz másodpercre – befogadó pénzintézetet.
De van egy komoly bizonyíték is arra nézvést, hogy a bankok direkt egyengetik a bankrablások útját: a biztonsági őrök minden logikának és ész érvnek ellentmondva, olyan módon foglalnak pozíciót, hogy akár egy óvodás is lefegyverezhesse őket. Pedig nem kellene mást tenni, mint elrejteni őket egy átlátszatlan üvegű, golyóálló ablak mögé, ahonnét láthatatlanul sakkban tarthatnák a fegyverrel érkező ügyfeleket. Ez a módszer annyira egyszerű és annyira hatásos – a rabló nem látja a biztonsági őrt, de az őr a rablót igen – , hogy csak készakarva nem juthat a bankok eszébe. Bár lehet, hogy csak ezzel a módszerrel támogatják a jelenkori magyar mítoszteremtő irodalmat.
