Vannak megnyilvánulások, amelyektől a dolgos, kétkezi emberre rátör a sivalkodás, ezeket gyűjtőnévvel paranormális jelenségeknek nevezzük. A szóösszetétel eleje görög eredetű, és valami olyasmit jelent, hogy ami utána jön, az melléklete ennek az előtagnak, vagyis a paranormális jelenség a normális mellett előforduló izé vagy hogyishívják.
Számomra a legparanormálisabb dolog mostanában, ami egyszerre kelt bennem borzalmat és kíváncsiságot, a modern kori Nobel-díj. Épp úgy nem értem a lényegét, ahogy az ugyancsak paranormálisnak minősülő gömbvillámét sem, azazhogy értem, csak éppen föl nem foghatom. Mivel az irodalomba magam is megpróbáltam beavatkozni, természetesen az irodalmi Nobel-díj foglalkoztat a legjobban, pláne annak tükrében, hogy az utóbbi harminc-negyven évben, de a hetvenes évektől fölfelé minden bizonnyal, ez lett a legparanormálisabb az összes dinamit alapú díj közül. Régebben majdnem mindig olyan írók kapták meg, akik irodalmi munkásságukkal világhírnévre tettek szert, és ez a nagy pénzjutalommal járó elismerés mintegy megkoronázta ezt az amúgy is fényes pályát, kiemelve belőle a legjelentősebb művet, mint valami totemoszlopot, hogy a bágyadt és megilletődött olvasóközönség elébe járulhasson és hódolhasson. A régi díjazottak valamilyen módon mind új mederbe terelték a világ irodalmát, és ez már a díj előtt is nyilvánvaló volt, utána pedig követők egész hada iparkodott a nyomdokukba lépni, mert hirtelen mindenki előtt világossá váltak az út távlatok és lehetőségek. A politika ekkor is bemerészkedett a döntéshozók közé, és sokszor hallatta is a hangját, ám ez a politizálás valamilyen módon mindig az emberi értékek megőrzése mellett voksolt, nem pedig üzengetett bizonyos rendszereknek és hatalmaknak, mint manapság.
A Nobel díjasok munkáit nagyjából a kilencvenes évek eleje óta nem követem. Nem érdekelnek, mert nem hiszek abban, hogy egy olyan író munkássága, amely a kitüntetést megelőzően alig, vagy semmilyen szinten nem volt jelen a világirodalomban, attól, hogy busásan megjutalmazzák, hirtelen érdekessé és értékessé válhat. Nagyon furcsa az is, hogy az irodalmi Nobel-díj szinte hajszálpontosan akkor veszítette el az irodalmi kötődéseit, amikor megszűnt a hagyományos értelemben vett kétpólusú világ. Nekem, aki semmit nem tudok a Svéd Királyi Akadémia döntési technikáiról, olyannak tűnik ez az egész, mintha nyűg lenne a hátukon, és igyekeznének minél gyorsabban letudni. Negyedszázada ez az egyetlen olyan értékkel és minőséggel foglalkozó kvórum, ahol sosem jön be semmilyen papírforma.
Engem ugyan nem fenyeget az a veszély, hogy valaha is meg fogom kapni ezt a bilétát, de ha, mondjuk, a döntéshozóknak olyanja támadna, hogy egy egykorvolt kisebbségi menekültet szándékoznának díjazni, és tökéletes tanácstalanságukban belém botolnának, ugyanúgy tennék, mint Sartre, aki ezt az egészet kategorikusan visszautasította. Azzal az apró különbséggel tenném meg ezt, hogy bár a díjat visszaadnám, a vele együtt járó irdatlan összeget köszönettel elfogadnám. Nem lennék díjazott, aki a reflektorok kereszttüzében állva magyarázni volna kénytelen ezt az egészet, amibe akaratán és érdemein kívül belekeveredett, viszont lenne egy csomó pénzem, amit úgy szatyárolhatnék el, ahogy a kedvem tartja. Ez lenne ám a paranormális jelenség.
(Több ilyesmi: www.regenytar.hu)
Címet adni tudni kell. Nem azokra a hatásvadász bulvárpróbálkozásokra gondolok, amelyekben csupa olyan kifejezés szerepel, hogy sokk, durva, elképesztő meg hogy ez aztán kiveri a biztosítékot. Ez mind alibizés. A gyakorlatlan netböngésző is tudja, hogy az ilyen címkezdemények mögött nincs semmi, de mert a médiapiacon eszeveszett hírverseny zajlik, a bulvárújságíró tökét igencsak szorongatja a főnöke, hogy szolgálja meg a pénzét, és produkáljon minél több kattintást.
Felvetik a hűtlen kezelés gyanúját a BKV-nál kötött botrányos szerződések és megbízások – olvasom az újabb kapitális baromságot az egyik jól menő netes hírportálon. Mi a hűtlen kezelés, ha a közpénzek szétkalapálása után erre csak gyanakodni lehet? (Nekem a feleségem gyanús - mondaná az oda-vissza megcsalt Karinthy.) És mi ennek az ellenpólusa? Netán a hűséges kezelés? Ez talán azokra vonatkozik, akik csak kicsiben lopnak, vagy úgy, hogy ne derüljön ki? Egyáltalán: kezel ebben az országban valaki valamit is hűségesen?
Lehet, hogy már egy kicsit el is késtem ezzel a jegyzettel, mert az a múlt heti hír, hogy bikavér hamisítás miatt 30 napra bezárták az egri Vincze Borászatot, a mai események tükrében alig érdekelhet valakit. Máma reggel ugyanis azt az infót kaptam a pofámba a kedvenc hírportálomon, hogy Kovács Lászlónak 100 milliós végkielégítés járna, ha megszűnne EU-biztosnak lenni. Lehet, hogy vannak páran ebben az országban, akikben ettől a mondattól fortyogni kezd a gyomorsav, de én hál’ istennek, nem tartozom közéjük. Még örülök is, hogy végre megtudtam, az EU-biztosságban a biztos álláson van a lényeg.
Tegnap megfogadtam, hogy nem nézem meg a Debrecen BL meccsét, mert amúgy is magas a vérnyomásom, és ez a kínlódás, ami a magyar fociban végbemegy, nem ér meg egy gutaütést. De aztán mégis odaültem a tévé elé, abban reménykedve, hogy megismétlődik a liverpooli csoda, és megússzuk eggyel vagy kettővel. A fejleményeket mindenki tudja, így nem is foglalkoznék velük, mert ehhez nincs mit hozzátenni, de elmesélem egy nagyon ideillő fociélményemet, hátha olyasvalakinek is a fülébe jut – vagy inkább a szeme elé kerül –, aki ennek a foci mizériának újszerűbb megközelítésére vágyik.