Tegnap megfogadtam, hogy nem nézem meg a Debrecen BL meccsét, mert amúgy is magas a vérnyomásom, és ez a kínlódás, ami a magyar fociban végbemegy, nem ér meg egy gutaütést. De aztán mégis odaültem a tévé elé, abban reménykedve, hogy megismétlődik a liverpooli csoda, és megússzuk eggyel vagy kettővel. A fejleményeket mindenki tudja, így nem is foglalkoznék velük, mert ehhez nincs mit hozzátenni, de elmesélem egy nagyon ideillő fociélményemet, hátha olyasvalakinek is a fülébe jut – vagy inkább a szeme elé kerül –, aki ennek a foci mizériának újszerűbb megközelítésére vágyik.
Mi tagagás, világ életemben nagy focirajongó voltam, és amikor még nem nyomtak le az évek meg a kilók, magam is megpróbálkoztam a labda bűvölésével, de őszintén szólva, a szürke átlagnál többre sosem vittem. A legtöbb, amit ezen a téren elértem, a szövetkezet csapatának tartalék státusa volt, ami azért mégiscsak valami, mert a falu csapatából kiöregedett félprofi játékosok itt vezettek le. A szövetkezeti gárda tehát javarészt rutinos vén rókákból állt, és a maga színvonalán jelentős játékerőt képviselt. Ugyanebben az időben falunk focicsapata, a Sloboda aranykorát élte, csakúgy, mint a kölcsönökből virágzásnak indult Jugoszláv nemzetgazdaság. A szövetkezetünk is nagyon jól állt akkoriban, ráadásul olyan igazgatónk volt, aki nemcsak imádta a focit, hanem értett is hozzá. Neki köszönhetően állt össze az a gárda, amely rövid idő alatt félelmetes hírnévre tett szert a környéken.
Nekem ebből csak a meccsre járás jutott, meg az, hogy részt vehettem a szövetkezeti csapat edzésein, ahol szorgalommal és lelkesedéssel próbáltam ellensúlyozni a labdával kialakult ambivalens viszonyomat. A Sloboda játékosait figyelve rájöttem, hogy a focihoz elsősorban idegek kellenek, mert aki magabiztos, megtalálja a módját, hogyan játssza ki a nála gyorsabb és ügyesebb ellenfelet. Ezek a szláv fiúk pedig büszkék és magabiztosak voltak a végtelenségig. Ha hozzájuk került a labda, sosem szabadultak meg tőle pánikszerűen, hanem eljátszogattak vele, mint macska az egérrel. Még a ritkán bekövetkező vereségek is belefértek ebben a képbe, mert azok is férfias, büszke kikapások voltak, hasonlatosak a népek sorsát befolyásoló, önfeláldozással megszentelt vesztes csatákhoz.
Mindezek ismeretében, és szem előtt tartásával a szövetkezeti csapat edzője egy meleg augusztusi délutánra felkészülési meccset beszélt meg ezekkel a sztárokkal, akik úgy jártak-keltek köztünk, mint a földre szállt olümposzi istenek. Úgy emlékszem, erre az 1970-es évek második felében lezajlott meccsre, mintha tegnap lett volna, mert a szabadságolások miatt kezdőként léptem pályára. Lehetett vagy harminc fok, és ez mindenkit megfogott egy kicsit, de kiváltképp a rám vigyázó bekket, mert rögtön a meccs elején egy laza megkerülős csellel faképnél hagytam, és egyedül nyargaltam a kapu felé. A pályán nagy és kusza volt a fű, ha megtoltam benne a labdát, szinte megállította, ezért a bekk pillanatokon belül utolérhetett, és fölvághatott. Annyira megijedtem ettől a lehetőségtől, hogy a tizenhatos sarkáról rádurrantottam. Fölment az ég alá.
Két perc múlva szöglethez jutottunk, és én is bemerészkedtem az ötösre, bár a fejjáték sosem volt az erősségem. De a szerencse megint odaszegődött mellém, mert előttem ketten fölugrottak, a labda meg átszállt fölöttük, és lepottyant a lábam elé. Annyira meglepődtem, hogy négy méterről mellé pöccintettem.
Ez volta csapat utolsó lehetősége azon a meccsen, mert a sztárok lassan, de biztosan nekikezdtek focizni, és nyolc nullra megruháztak bennünket. Végigjátszottam a mérkőzést, de a mellépöccintés után labdához sem értem. Amikor lejöttünk a pályáról, az egyik legnagyobb sztár, a második ligát is megjárt Hernyák Bózsó odajött hozzám, és öblös hangon kijelentette: ha egy kicsit magabiztosabb vagyok, és az elején berúgom azt a két ordító helyzetet, nem lesz ennyire sima az ügy. Nem volt kedvem vitatkozni vele.
(Több ilyesmi: www.regenytar.hu )
