Vannak megnyilvánulások, amelyektől a dolgos, kétkezi emberre rátör a sivalkodás, ezeket gyűjtőnévvel paranormális jelenségeknek nevezzük. A szóösszetétel eleje görög eredetű, és valami olyasmit jelent, hogy ami utána jön, az melléklete ennek az előtagnak, vagyis a paranormális jelenség a normális mellett előforduló izé vagy hogyishívják.
Számomra a legparanormálisabb dolog mostanában, ami egyszerre kelt bennem borzalmat és kíváncsiságot, a modern kori Nobel-díj. Épp úgy nem értem a lényegét, ahogy az ugyancsak paranormálisnak minősülő gömbvillámét sem, azazhogy értem, csak éppen föl nem foghatom. Mivel az irodalomba magam is megpróbáltam beavatkozni, természetesen az irodalmi Nobel-díj foglalkoztat a legjobban, pláne annak tükrében, hogy az utóbbi harminc-negyven évben, de a hetvenes évektől fölfelé minden bizonnyal, ez lett a legparanormálisabb az összes dinamit alapú díj közül. Régebben majdnem mindig olyan írók kapták meg, akik irodalmi munkásságukkal világhírnévre tettek szert, és ez a nagy pénzjutalommal járó elismerés mintegy megkoronázta ezt az amúgy is fényes pályát, kiemelve belőle a legjelentősebb művet, mint valami totemoszlopot, hogy a bágyadt és megilletődött olvasóközönség elébe járulhasson és hódolhasson. A régi díjazottak valamilyen módon mind új mederbe terelték a világ irodalmát, és ez már a díj előtt is nyilvánvaló volt, utána pedig követők egész hada iparkodott a nyomdokukba lépni, mert hirtelen mindenki előtt világossá váltak az út távlatok és lehetőségek. A politika ekkor is bemerészkedett a döntéshozók közé, és sokszor hallatta is a hangját, ám ez a politizálás valamilyen módon mindig az emberi értékek megőrzése mellett voksolt, nem pedig üzengetett bizonyos rendszereknek és hatalmaknak, mint manapság.
A Nobel díjasok munkáit nagyjából a kilencvenes évek eleje óta nem követem. Nem érdekelnek, mert nem hiszek abban, hogy egy olyan író munkássága, amely a kitüntetést megelőzően alig, vagy semmilyen szinten nem volt jelen a világirodalomban, attól, hogy busásan megjutalmazzák, hirtelen érdekessé és értékessé válhat. Nagyon furcsa az is, hogy az irodalmi Nobel-díj szinte hajszálpontosan akkor veszítette el az irodalmi kötődéseit, amikor megszűnt a hagyományos értelemben vett kétpólusú világ. Nekem, aki semmit nem tudok a Svéd Királyi Akadémia döntési technikáiról, olyannak tűnik ez az egész, mintha nyűg lenne a hátukon, és igyekeznének minél gyorsabban letudni. Negyedszázada ez az egyetlen olyan értékkel és minőséggel foglalkozó kvórum, ahol sosem jön be semmilyen papírforma.
Engem ugyan nem fenyeget az a veszély, hogy valaha is meg fogom kapni ezt a bilétát, de ha, mondjuk, a döntéshozóknak olyanja támadna, hogy egy egykorvolt kisebbségi menekültet szándékoznának díjazni, és tökéletes tanácstalanságukban belém botolnának, ugyanúgy tennék, mint Sartre, aki ezt az egészet kategorikusan visszautasította. Azzal az apró különbséggel tenném meg ezt, hogy bár a díjat visszaadnám, a vele együtt járó irdatlan összeget köszönettel elfogadnám. Nem lennék díjazott, aki a reflektorok kereszttüzében állva magyarázni volna kénytelen ezt az egészet, amibe akaratán és érdemein kívül belekeveredett, viszont lenne egy csomó pénzem, amit úgy szatyárolhatnék el, ahogy a kedvem tartja. Ez lenne ám a paranormális jelenség.
(Több ilyesmi: www.regenytar.hu)
