Lehet, hogy már egy kicsit el is késtem ezzel a jegyzettel, mert az a múlt heti hír, hogy bikavér hamisítás miatt 30 napra bezárták az egri Vincze Borászatot, a mai események tükrében alig érdekelhet valakit. Máma reggel ugyanis azt az infót kaptam a pofámba a kedvenc hírportálomon, hogy Kovács Lászlónak 100 milliós végkielégítés járna, ha megszűnne EU-biztosnak lenni. Lehet, hogy vannak páran ebben az országban, akikben ettől a mondattól fortyogni kezd a gyomorsav, de én hál’ istennek, nem tartozom közéjük. Még örülök is, hogy végre megtudtam, az EU-biztosságban a biztos álláson van a lényeg.
De nem erről akartam írni, hanem a borhamisításról, ami szegény szerencsétlen országunk rákfenéje. Nemrég láttam egy tudományos-ismeretterjesztő filmet a világ legjobb bortermő vidékeiről, amelyből kiderült, hogy Chilében az Andok nyugati lejtőit az Isten is szőlőgazdálkodásra teremtette. Olyan ott a klíma, hogy hülye lenne, aki nem borászattal foglalkozna, és mert Chilében az Andok több ezer kilométer hosszan kínálgatja a bájait, a chilei bor egyszerre lehet olcsó is meg jó is. Még akkor is megéri az ottani szőlősgazdáknak, ha portékájukat tankerhajókban szállítják szerteszét a világba, és csak a célországban palackozzák. Ennek köszönhető az, hogy egy ilyen finom, kizárólag természetes alapanyagokból készült chilei nedű itthon hét-nyolcszáz forintért megvásárolható. Hazai terepen ezzel legfeljebb a kannás és/vagy tablettás borok vetekedhetnek, amelyekről csak a fentebb emlegetett Jóisten tudná megmondani, láttak-e egyáltalán szőlőt, de mesterkedés ide, vagy oda, a chilei borok mellett az olcsó magyar borok pocsékak és ihatatlanok.
A chileihez felérő hazai kínálat 2-3 ezer forint között mozgolódik, de láttam ötezerért is magyar bort, ami egyszerre röhögtető és siralmas. A csúcs mégis egy rozé volt, a Batthyány téri SPAR-ban figyeltem föl rá, potom ezerkilencszáz forintért vesztegették, ami olyan, mint a legdrágább butikban, butikáron venni meg a józsefvárosin kapható kínai göncöket. Ezek után végképp nem tudom, ki a nagyobb idióta, aki két kilóért árul egy rozét, vagy az, aki ezt megveszi.
Mivel a chilei borok mellett igen jelentős mennyiségben és ugyancsak kiváló minőségben vannak jelen a világpiacon kaliforniai, dél-afrikai, ausztrál, spanyol és argentin borféleségek, a magyar termelőnek nem marad más lehetősége, mint csődöt jelenteni vagy hamisítani. A mi klímánk hol ilyen, hol olyan, de leginkább amolyan. Sosem annyira kiegyensúlyozott, hogy huzamosabb ideig egyformán jó szőlőtermésünk legyen. Állítólag az 1956-os évjárat rendkívül finom borokat termett, de a szovjet tankokkal megtámogatott hatalom annyira félt a számmisztikától, hogy 1956-os évjáratú bor nem is került forgalomba Magyarországon.
Talán az lenne a legüdvözítőbb megoldás, ha e kies hazán belül teljesen fölhagynánk a borok pancsolásával. Bele kéne törődni, hogy a világ eltrappolt mellettünk, és ahelyett, hogy négy-ötezres borokkal riogatnánk a magyar vásárlókat, szabad utat engednénk a tankerekben érkező nagyon olcsó, és nagyon jó boritaloknak. Azt nem mondom, hogy a tőkéket egytől egyik ki kéne vágni, mert még jól jöhetnének, ha teljes intenzitással azzal kezdenénk foglalkozni, amiben jó vagyunk. A javarészt sík és lankás Magyarország remek terepe lehet az Európa szerte nagy népszerűségnek örvendő vadászturizmusnak. Jöjjenek csak ide mindenféle nációk vadászai, és jó pénzért pufogtassanak az árván hagyott szőlőtőkéinkre.
