Megtaláltam a nap ökörségét az egyik konkurens blogon. Így szól: hamarosan újabb könyv jelenik meg a népszerű Kisvakond sorozatban, a címe: A kisvakond drogos lesz. A Zdenek Miler–Eduard Petiska tandem ezt a művet négyéves kortól ajánlja a lurkóknak, hogy idejekorán és felelősen választhassanak maguknak kábítószert, merthogy a szerzők a Kisvakond drogos kalandjait mesélik el, nem kendőzve el a különféle drogtípusokból adódó mellékhatásokat.
A hírt enyhén szólva nem hiszem el, de mint fricska megér egy továbbgondolással, társadalmi ön- és közreflexióval tarkított hozzászólást. A szóban forgó blogon gyorsan be is postoltam egy kommentet, hogy én bizony agyonlőném a szerzőpárost is, meg a kiadót is, de a nálam kevésbé kategorikus, és kevésbé morbid véleménynyilvánítók azonmód nekem estek. Mivel a tett színhelyén nincs kedvem vitába bocsátkozni senkivel, meg hát ez az egész úgyis csak egy blőd ötlet, itt, a saját terepemen próbálok bővebben is kibontakozni. Rögtön azzal kezdeném, ami kézenfekvő, mármint, ha lesz is ilyen kiadvány – márpedig miért ne lenne –, akkor a sorozat következő kötetének talán A Kisvakond gyilkol címet kéne viselnie, merthogy ez a tevékenység is legalább annyira kigyomlálhatatlanul jelen van a mindennapjainkban, amennyire a kábítószerezés.A humor elemi erejével fölfegyverkezve, részletesen be lehetne mutatni a porontyoknak a különböző gyilkolásnemek jó, illetve rossz tulajdonságait, hogy aztán idejekorán és felelősségük teljes vértezetében pompázva eldönthessék, kell-e nekik ez az egész, vagy nem. Külön ki kéne térni a mellékhatásokra is, mert azok nemcsak a drogokban, hanem itt is vannak, például olyan formán, hogy a meggyilkolni szánt egyén maga is fegyvert ránt, és mielőtt még kinyuvaszthatnánk, galád módon szitává lő bennünket. Ez a kötet egyébként – sikerüljön bármilyen tökéletesre – csupáncsak fakó utánzata lenne annak az edukatív produkciónak, ami a tévé adásaiból pörög rá a nagyérdemű csöppségekre, mert ha az a malőr éri őket, hogy nem térnek aludni úgy hét-nyolc óra körül, hanem ott felejtődnek a készülékek előtt, csupa trancsírozós, hullaboncolásos, törvényszéki orvos szakértős sorozatkriminek lehetnek szemtanúi.
Mindezek ismeretében és szem előtt tartásával már nem is akkora túlzás ez a hipotetikus drognépszerűsítő képeskönyv, mint amekkorának látszik, sőt, ha jobban belegondolok, jobban járnánk vele, mint az általam emlegetettel, bár alig hiszem, hogy egyik is meg a másik is sokat várat majd magára. Majd meglátjuk.
Egy fiatal író vitte a prímet, aki azóta végleg kikerült az irodalom forgásköréből, bár akkoriban sem volt túlságosan benne. Lehet, hogy ismerik ezt a típust: ha megjelenik valahol, rögtön a figyelem középpontjába penderül, és addig beszél, amíg a hallgatóság egy emberként ki nem dől mellőle. Arra figyeltem föl, hogy ez az ürge egy friss élményét meséli, abban a tudatban, hogy rettentően humoros és szórakoztató. Valamilyen kulturális rendezvényről volt szó, ahol a mesélő szemet vetett az egyik szervező hölgyre, és rámenősségének meg egyéb kvalitásainak köszönve sikerült is becserkésznie. Megvárta, amíg a hepaj véget ér, aztán felajánlotta a középkorú hölgynek, hogy a kocsijával hazafuvarozza.
Hát persze, hogy odakattintottam, de egy kicsit anyázva, hogy ha tényleg a haverom vagy az ismerősöm, netán a boldog ősöm vagy, mi a bánatért nem írsz normális e-levelet a normális e-postafiókomba? De már meg is nyílt az üzenet, és kiderült, hogy arról a fazonról van szó, akivel a kilencvenes évek közepén rövid ideig egy cégnél toltuk a munka szekerét. Egészen idáig úgy tudtam, hogy Jenőnek hívják, de a levele legalább rendben volt, mert az iránt érdeklődött, hogy vagyok, miként mennek a dolgaim, mert ő még mindig ott van a régi helyén, húzza az igát, és amúgy mellesleg lesz a hétvégén egy rendezvény, amit ő szervez, nagyon szívesen látna, ha megjelennék, mert egyébként is jó lenne már összefutni.
Könnyen beszélhetett így a derék asztronauta, még ha nem is ezekkel a szavakkal, mert nem tudta, hogy az egymás előli kitérés földi viszonylatban jóval több egyszerű rutinműveletnél. Itt, Budapesten, ahol a járdák az életminőség rosszabbodásával egyenes arányban keskenyednek, az ilyesmi már-már harcművészet. Nekem még azt tanították, hogy a hölgyeknek meg a tőlünk idősebbeknek akkor is utat kell engednünk, ha az életünk forog kockán. Ehhez képest ma reggel az történt velem, hogy ötvenvalahány éves fejjel meg egy dögnehéz hátizsákkal kapaszkodtam fölfelé a jó meredek Ostrom utcán, velem szemben pedig egy népes család repesztett lefelé: középen jött az anyuka, mellette kétoldalt két-két kisiskoláskorú gyerek. Úgy elfoglalták az egész járdát, hogy egy zsilettpengét se lehetett volna betuszkolni mellettük a falhoz meg a parkoló kocsikhoz. Jöttek, mint a sztampedóba kergetett marhacsorda, és nemcsak, hogy eltűrték, de természetesnek is vették, hogy lelépjek a járdáról, és megvárjam, hogy elvonuljanak.
Ekkora gyökérséget még Moravicán sem láttam, pedig ott tarack is volt bőven, az pedig a gyökéreresztés világbajnoka. Ép cipős dobozokkal telezsúfolni azt a tizenkét lakásra jutó egy szál kukát, olyan, mint seggest ugrani abba a tócsába, amelyből hosszú sivatagi vándorlás után éppen inni szándékoztunk. Szerencsére sportember vagyok és gentleman, így nem szekáltam magam. Minek vitába bocsátkozni valakivel, aki szemmel láthatóan nincs beszámítható állapotban, vagy ha mégis, akkor a beszámíthatóság szintje jócskán alul van méretezve. Bosszúsan mentem ki a szemétmentességéről egyáltalán nem híres Medve utcára, és azon kezdtem gondolkodni, hogy a képmutatás és a tévúton járás furcsa elegyítésének vagyok szemtanúja, és ez abból fakad, hogy nem úgy viszonyulunk a szeméthez, ahogy kéne. Úgy teszünk, mintha ez az egész csak egy bagatell semmiség lenne, és csak akkor derül ki, mennyire fontos és meghatározó tényezője az életünknek, ha valami miatt a nyakunkon marad. És ha már itt tartunk: ha gondolataink rendezgetésével annyi időt töltenénk, amennyit a szemét előállításával, akkor Einsteinek lennénk mind egy szálig. Olvastam valahol, hogy minden frissiben előállított termékről azonnal lekerül tíz-húsz százalék szemét, mihelyst megvásároljuk, hosszú távon pedig maradéktalanul érvényes az a megállapítás, hogy minden termékből előbb vagy utóbb szemét keletkezik. Kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy a szemét a világ mozgatórugója?