Nem vagyok jogosult megszólalni a Nobel-díjas Kertész Imre dolgai kapcsán, mert az rám vetítené az összeférhetetlenség árnyékát. A dolog végtelenül egyszerű: mivel Kertész Imre Nobel-díjat kapott, egyszer s mindenkorra elhappolta előlem ezt a lehetőséget, aminek következtében az iránta érzett irigységem örökös, akár a fatokmány. Ha tehát megszólalnék és elmarasztaló véleményt nyilvánítanék valamelyik általam nem túl nagyra tartott Kertész-műről, az olyan lenne, mint a róka viszonyulása a szőlőtőkéhez Aiszóposz híres meséjében. De ha már itt, vagyis a példabeszédeknél tartok, hadd meséljek el egy kis történetet, amelyet fél füllel hallottam egy társaságban, jó tíz évvel ezelőtt.
Egy fiatal író vitte a prímet, aki azóta végleg kikerült az irodalom forgásköréből, bár akkoriban sem volt túlságosan benne. Lehet, hogy ismerik ezt a típust: ha megjelenik valahol, rögtön a figyelem középpontjába penderül, és addig beszél, amíg a hallgatóság egy emberként ki nem dől mellőle. Arra figyeltem föl, hogy ez az ürge egy friss élményét meséli, abban a tudatban, hogy rettentően humoros és szórakoztató. Valamilyen kulturális rendezvényről volt szó, ahol a mesélő szemet vetett az egyik szervező hölgyre, és rámenősségének meg egyéb kvalitásainak köszönve sikerült is becserkésznie. Megvárta, amíg a hepaj véget ér, aztán felajánlotta a középkorú hölgynek, hogy a kocsijával hazafuvarozza.Az út hosszúra nyúlt, ezért akarva-akaratlan a politikára terelődött a szó. A mesélő nagy hévvel előadta az utasának, hogy minden baj a sok, büdös kommunista miatt van, akik még mindig a fiók mélyén őrzik a párttagági könyveiket. Az anyósülésen ülő hölgy erre szerényen megjegyezte, hogy ő is párttag volt, és tényleg a fiók alján őrzi a tagsági könyvét. Az ürge fejében rögtön bekattant egy relé, hogy ez nem lesz járható út, ezért villámgyorsan módosított. Azt mondta, nem úgy értette, ahogy mondta, mert azokkal, akik a vége felé léptek be, nincs semmi baja. Neki az öreg, meggyőződéses komcsik nyomják a begyét, akik a hetvenes években vagy még előbb léptek be. Az anyósülésen ülő hölgy erre megintcsak mosolyogva azt válaszolta, azért is kedves neki az a tagsági könyvecske, mert a fiatalságát juttatja eszébe, ugyanis hetvenhét óta van a birtokában.
A mesélő ekkor – saját elmondása szerint – egy kicsit megsemmisült, mert érezte, hogy ha lehet, még ingoványosabb talajra tévedt, és valami olyasmit motyogott , hogy a kedves utastársa egyáltalán nem néz ki annyinak, amennyinek látszik. Tizenöt évet egész nyugodtan letagadhatna a korából, de erről eszébe jutott, hogy egy nőnek az a legnagyobb sértés, ha burkolt célzásokat tesznek élemedett korára, ami ebben az esetben lehetett vagy negyven év. A mesélő ezt már röhögve mondta, mert végtére is jól beolvasott egy komcsinak, még ha a tervezett légyott ezek után már nem is jött össze, mi pedig, akik körülvettük, szánakozva néztük, kimondatlanul is egyetértve abban, hogy ekkora ökröt még nem hordott hátán a világ.
Minden célzás nélkül ajánlom ezt a kis sztorit a Nobel-díjas Kertész Imrének, arra kérve, hogy ha egyszer már nyilatkozik, mindegy, hogy mit mond, csak ne próbáljon rajta utólag finomítani, mert az a veszély fogja fenyegetni, hogy belebonyolódik. De irónia helyett ajánlanám inkább az öniróniát, mert azt mindenki érti.
