Valóságos horrornak voltam szemtanúja szombaton reggel társasházunk lépcsőházában. Miközben a világ borzalmairól mit sem sejtve vásárolni indultam, észrevettem, hogy az egyik nemrég odaköltözött lakó jókora nejlonnal igyekszik a szemeteskuka felé. Ha történetesen emberi végtagok kandikálnak ki abból a nejlonból nem szólok egy szót sem, mert az teljesen rendben van, hogy egy tetemet helytakarékosan földarabolva visz le a kukába valaki, ám a szomszédom abszolúte ép cipős dobozokat készült kidobni, éspedig úgy, hogy a maguk dimenziórabló módján egészben hagyta őket.
Ekkora gyökérséget még Moravicán sem láttam, pedig ott tarack is volt bőven, az pedig a gyökéreresztés világbajnoka. Ép cipős dobozokkal telezsúfolni azt a tizenkét lakásra jutó egy szál kukát, olyan, mint seggest ugrani abba a tócsába, amelyből hosszú sivatagi vándorlás után éppen inni szándékoztunk. Szerencsére sportember vagyok és gentleman, így nem szekáltam magam. Minek vitába bocsátkozni valakivel, aki szemmel láthatóan nincs beszámítható állapotban, vagy ha mégis, akkor a beszámíthatóság szintje jócskán alul van méretezve. Bosszúsan mentem ki a szemétmentességéről egyáltalán nem híres Medve utcára, és azon kezdtem gondolkodni, hogy a képmutatás és a tévúton járás furcsa elegyítésének vagyok szemtanúja, és ez abból fakad, hogy nem úgy viszonyulunk a szeméthez, ahogy kéne. Úgy teszünk, mintha ez az egész csak egy bagatell semmiség lenne, és csak akkor derül ki, mennyire fontos és meghatározó tényezője az életünknek, ha valami miatt a nyakunkon marad. És ha már itt tartunk: ha gondolataink rendezgetésével annyi időt töltenénk, amennyit a szemét előállításával, akkor Einsteinek lennénk mind egy szálig. Olvastam valahol, hogy minden frissiben előállított termékről azonnal lekerül tíz-húsz százalék szemét, mihelyst megvásároljuk, hosszú távon pedig maradéktalanul érvényes az a megállapítás, hogy minden termékből előbb vagy utóbb szemét keletkezik. Kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy a szemét a világ mozgatórugója?Éppen ezért lenne szükség az oktatás alapvető megreformálására, és a szemetelést fölvenni a tantárgyak közé. Nem csak a dolog elméletét és fejlődéstörténetét kéne az eddigieknél jobban megismerni – hiszen az egyik legdinamikusabban fejlődő világjelenségről van szó –, hanem az erkölcsi oldalát is. Aki elvégezne egy ilyen képzést, nemcsak a szemétkedés terén jutna magabiztos és koordinált mozgási képességekhez, hanem tisztába jönne ennek az egésznek az etikai oldalával is, például tudná, hogy nem ildomos üres cipős dobozokkal elvenni a helyet mások szemetétől, mert az ilyen cselekmény minimum szemétség, maximum pedig bűntett.
Azt a kérdést azért nyitva hagynám továbbgondolásra, hogy ha ez az intézményesített szemetelés oktatás meg is valósulna, vajon mennyire lenne szemétmentesebb a világ? Abból viszont nem engedek egy jottányit sem, hogy ha a szomszédom érettségi bizonyítványán díszelegne legalább egy kettes, mondjuk kukafeltöltési ismeretekből, akkor biztosan nem barmolt volna ki velem ennyire. Mert ezek után az én szemetemnek már nem maradt hely abban az egy szál kukábban, és ezzel válaszút elé kerültem: kiszedhettem a szomszédom cipős dobozait, és helytakarékosra alakíthattam át őket, vagy elpartizánkodhattam a szemetemmel a közeli építkezéshez és belehajíthattam a konténerbe. Végül egyiket sem választottam, inkább hermetikusan lezártam a szemetes zacskómat, és elraktároztam a spájzban, abban reménykedve, hogy holnap úgyis kiürítik a kukát, és majd megpróbálok éberebb lenni. Elvégre sportember vagyok és gentleman.
