Az interjú globális mondanivalójára nem emlékszem, és a regényről sem derült ki szinte semmi, ami számomra nyilvánvalóvá teszi, hogy a riporter nem olvasta végig a művet, vagy ha mégis, akkor nem elég alaposan, mert arra gondolni sem merek, hogy azért nem tudott róla kérdezni, mert nem tetszett neki.  Tény, hogy kérdezésileg simán csak nyalt az írónak, aminek következtében alig tudtam magam végigrágni az egyébként kíváncsian várt, de így dögunalmas szövegen.

 

Az írás befejező traktusa viszont kétszázhúsz voltként csapott meg, mert a záró gondolattétel valahogy úgy hangzott – szó szerint nem tudom visszaidézni – hogy a világ borzalmas és szar, de ez mind megszűnik, ha az író leül az íróasztal elé.

 

Mi tagadás: szörnyen irigylem ezt az írót, ugyanakkor – szép magyartalansággal - romokban vagyok heverve. Ha ez igaz, mármint hogy az írás öröm, akkor én egy önmagát elgáncsoló korcs véglény vagyok, mert számomra ez a dolog mindig is valami nyomasztó fenyegetettséggel volt egyenlő. Hiába tudom nagyjából, miről fogok írni, az egész folyamat annyira esetleges és bizonytalan, hogy igazán csak akkor tudok neki örülni, ha véget ér. Nem hiszem, hogy működik a világon olyan író, akinek fejében úgy áll össze a megírandó mű, ahogy a sakkjátékosnak a parti, vagyis lépésről lépésre és szóról szóra. Ha az írás így működne, éppen a lényege veszne el, ami szerintem pontosan ez a minden és mindenki fölött álló esetlegesség, ami oldalágon a kvantumelmélettel tart rokonságot.

 

Az írói munkát megtermékenyítő véletlen ellenpontját a valódi sikerkönyvekben, a több tízezer példányban eladott misztikus és áltudományos regényekben érhetjük tetten. Ezekben matematikai képlet szerint adagolják azokat a hatóanyagokat, amelyek alapvető célja az, hogy elhiggyük a nyilvánvaló hazugságokat. A hollywoodi filmek is erre a receptre készülnek, és bár gyártóik mindent megtesznek, hogy ne jöjjünk rá a svindlizésre, a film végén keletkező hiányérzet egyértelművé teszi ezt a mesterkedést.

 

Nem tudom elhinni, hogy az interjú záró szakasza nem a riporter ügyetlenkedése miatt maradhatott benne a szövegben, ám ha az a magyar élvonalbeli író következetesen ilyet mondott, akkor ugyanott tart, ahol az a hajdanvolt újságíró kollégám, aki egy baráti beszélgetés során kijelentette, hogy szeret írni. Nekem erről rögtön az a gyerekkori élményem jutott eszembe, amikor ugyancsak baráti társaságban kijelentettem, mennyire szeretek focizni. Valaki erre azt mondta, Orosz János nem szeret, hanem tud. Mivel Orosz János félelmetesen jó focista volt, valósággal megsemmisültem szégyenemben.

 

Ezt a kis történetet küldeném az élvonalbeli magyar írónak, meg a faggatójának, akiket név szerint azért nem emlegetek meg, nehogy megsértődjenek. De a tény ettől még tény marad: ilyen hatásvadász baromságot még egy rossz interjú végére sem illik odabiggyeszteni. Aki ezt mégis megteszi, olyan helyzetbe kerül, amilyenbe a kissé becsiccsentett nagyapám az unokája lakodalmán: büszkén és hetykén lépett ki a vizeldéből, csak éppen elfelejtette begombolni magán a nadrágot, és ennek következtében egy kissé kilógott a pöcse. Mint ahogy jelen pillanatban a meginterjúvolt íróé is – virtuálisan.

 

(több ilyesmi: www.regenytar.hu )