Kávézacc

Már csak a lopások miatt is megegyezhetünk abban, hogy kopogtatócédulával rendelkezni bitang jó érzés. Pláne akkor, ha látjuk, hogy nagydarab, símaszkos pacákok, izzadva és káromkodva próbálják feltépkedni társasházunk postaládáit, miközben a mi cédulánk már a belső zsebünkben lapul, tökéletes és izolált biztonságban. A kopogtatócédulák harci összetétele egyébként hétpecsétes technológiai titok, de egyesek szerint félhomályban fluoreszkáló fényt okádnak, és van bennük egy láthatatlan biztonsági selyemzsinór, amely csak a marginalizálódott politikusok előtt mutatja meg magát.

 

A szabványos magyar kopogtatócédula kifejlesztésében közbeszerzési pályázaton verbuvált és szakértői jutalékkal meghonorált tudósok egész hadserege közreműködött, sőt, ha hinni lehet a pletykáknak, a kísérleti példányokat az űrben is megjáratták, mert a kis pártok tekintetében nem árt tudni, miként bírják a súlytalanságot. Az első példányok kikézbesítésével egy időben az idáig szinte csak halódó magyar idegenforgalom is magához tért, mert mióta lopkodják őket, hazánkban egyre intenzívebbé válik az úgynevezett katasztrófakopogtató-cédulaturizmus. Rossznyelvek szerint ebben az is közrejátszik, hogy a flegma külföldi népek ezt az ízig-vérig magyar terméket a kopogtató szellem nevű tévésorozat lenyomatainak vélik.

 

Az örökké fanyalgók persze azt mondják, ez a kopogtatócédulás hisztéria annak a primitív elavultságnak a része, amiben Magyarország napjainkban megmártja magát, mert ezt az egészet a neten is le lehetne bonyolítani, mégpedig röhögve és lopkodások nélkül. Csak egy adatkapuszerű izé, meg személyre szabott ügyfél-azonosító kód kéne hozzá, de ezt a módszert nem lehetne manipulálni, és az nem tenne jót az országimázsunknak. Szerintem az ilyen hangokat hallatók szimplán provokátorok vagy nem tudják, mit hablatyolnak, mert a vak is látja, hogy a kopogtatócédula a só a magyar politikai élet levesében, köznapias nyelven pedig a magyar polgári demokrácia legnagyobb vívmánya. Nemcsak azért, mert bizonyos értelemben legalizálja a sokak által vágyott könnyű drogokat – mihelyst birtokba vesszük, az a hallucinogén érzés rohan meg bennünket, hogy beleszólhatunk az ország dolgaiba –, hanem mert miközben az elmúlt húsz év alatt bankjegyek, értékpapírok és más jóságok tömegei vonódtak ki a forgalomból, ez a cetli olyan maradt, amilyennek kitalálták. Akinek tehát élesre fent kopogtató cédula lappang a fiókjában, a vagyonosság, sőt a mindenhatóság illúziójába is beleringathatja magát.

 

Ezért vigyázok nagyon a sajátomra, és élénken figyelem a tőzsdét, mikor fog az egekbe szökni az értéke. Mert akkor megszabadulok majd tőle. Nem hirtelenül, de nagyon.

Anyám, az élet kegyetlen – mondja a Felkelő nap háza magyar fordítója, és igaza van. Kegyetlen a dolog az élet, és még kegyetlenebb a neki helyet adó széles nagyvilág, bár engem momentán csak az a darabja érdekel, ahol az úgynevezett polgári demokrácia honol, mert ott, ha kiderül, hogy egy politikus nem jól végezte a dolgát  – például hagyta szalmaszálanként szétlopkodni a rábízott fészket –, a lemondás szinte kötelező. Emlékszem egy olyan esetre – tán a múlt század hetvenes, vagy nyolcvanas éveiben történt –, amikor egy japán légitársaság vezére harakirivel vetett véget az életének, mert valamilyen műszaki hiányosság miatt lezuhant egy repülőgépük. Tudom, hogy a vezetői felelősség elismerésének ez a módja egy kissé túlzó, de még ez is elvárható lenne, ha egy líderről kiderülne: csak azért vállalt mandátumot, hogy a társadalmi lopásokat koordinálja. 

 

Fogalmam sincs, más országokban miként zajlik mindez, de a felelősség kérdését meghallván minálunk a politikai elit többnyire vállat von, és azt mondja, nem tudott semmiről. Engem mindez a társasházunkban tavaly történtekre emlékeztet, amikor is azon fáradoztunk, hogy leváltsuk tisztségéből az addigi közös képviselőnket. Emberünk irányítása alatt a közös költség mértéke szép lassan az eget kezdte ostromolni, úgyhogy hosszas szervezkedéssel, de végül is szavazattöbbséggel megpróbáltuk eltávolítani a posztjából. Ám ő a közgyűlés határozatát meghallva kijelentette, hogy nem mond le, inkább beperel bennünket.

 

A dolog igazi szépsége az, hogy miután ezt megtette, a magyar bíróság neki adott igazat. A hibánk állítólag az volt, hogy az egyik misztikus, senki által nem látott lakástulajdonost nem tudtuk értesíteni a közgyűlés időpontjáról. A magyar bíróság tehát meghajolt az ostoba formalitások előtt, és úgy fest, a magyar elitpolitika is folyamatosan ezt teszi, mert hát sem az alkotmányban sem a törvényekben nem szerepel, hogy egy nagykutyának miféle baklövések elkövetése után kell lemondania.

 

Éppen ezért a politikusi pályára készülődő aspiránsokat valamiféle gyorstalpaló vagy egyéb okítás keretében föl kéne világosítani arról, melyet azok a helyzetek, amikor ebadta kötelességük lesz leköszönni, és elkotródni a francba a már emlegetett csicsókatermesztés céljából. Az efféle helyzeteket kiváltó okok taglalásába most nem mennék bele, mert annyi van belőlük, hogy félek, lefagyna tőlük a szerver.  Tény viszont, hogy lelkiismeret is van a világon, bár bevallom, a politika viszonylatában erre elég nagy marhaság ráhivatkozni.  

Érdekes téma, hogy amíg a politikusi mutykározások felderítésére rengeteg figyelmet fordít a média, addig jóformán semennyit nem foglalkozik a házi őrizettel, pedig erre is lenne igény. Engem például cudarmód érdekel, mi mindent takar ez valójában. Primitív írói eszemmel úgy képzelem el, hogy az ember egész nap háziköntösben és papucsban flangál a lakásban, jó sokszor megtéve a konyha és a nappali közötti távot, mert az izoláció talán arra is vonatkozik, hogy netezni és telefonálni sem szabad, nem beszélve az ablakon kifelé bámulásról, ami meg azért nem tanácsos, mert az örökké éhes paparazzik csak erre várnak, hogy kócosan, borostással, kilógó pöccsel lekaphassák az egykoron rettegett basát, a tanácsadói cégeknek utalt százmilliók kiderülése előtt isten ostorának számító csúcspolitikust, és rohanjanak vele a bulvármédiába, ahol egy erre szakosodott csapat vár készenlétben, hogy tovább verje ezt az amúgy is meleg vasat, úgyhogy a házi őrizetes a saját érdekében a közelébe sem megy az ablaknak. Sóhajtozva bámulja a fekete monitorú PC-jét az asztalon, vagy ha bekapcsolja, akkor csak valami ősrégi lövöldözős off-line gamét merészkedik rajta nyomni, de ezt is hamar megunja, mert hozzászokott ahhoz, hogy csupa csúcstechnikával van dolga, ez meg így gagyi. Kimegy tehát a konyhába, szórakozottan föltesz egy újabb kávét, a gáznál meg rágyújt az újabb, ki tudja hányadik cigarettájára és keservesen átkozza ezt a méltatlan sorsot, ami osztályrészéül jutott, pedig egyáltalán nem szolgált rá, sőt mi több, ő mindenkinek jót akart, beleértve önmagát is, meg természetesen a pártot, és ez a két szándék ugyanúgy viselkedik, mint a párhuzamosok a geometriában, ő pedig tisztán látja ezt a végtelent, akár a rossz tanuló a Tanár úr kéremben, és ettől egészen el is kámpicsorodik. Két kósza könnycseppet is elmorzsolgat a szeme csücskében, aztán visszacsoszog a dolgozószobába a kávéval, és lerogy egy kopott, macskatépte huzatú fotőjbe, szórakozottan maga elé vonszol valamilyen iratmappát és úgy tesz, mintha dolgozna, pedig a gondolatai csakis és kizárólag a saját nyomorúsága körül járnak.

 

De lehet, hogy mindez téves és a házi őrizet egyfajta vidám kívülállás, ahonnét az ember joviális megelégedettséggel tekingethet kifelé a felbolydult, és megveszekedett világba. Nem kopott köntösben, hanem elegáns melegítőben flangál és szó sincs arról, hogy nem netezhet és nem telefonálhat. Ha megéhezik, pizzát rendel, estefelé pedig akár hölgyvendéget is fogadhat, senkinek semmi köze hozzá, mert nem lépi át a küszöböt – a pizzafutárnak is on-line fizet  –, az ablakba pedig juszt is kidülleszti magát, hogy a paparazzik láthassák, nincs mit rejtegetnie a világ előtt. Ha alaposabban belegondol, még jól is jött neki ez a kis szobafogság, mert így körülnézhet egy kicsit on-line a pénzügyei között, és csinálhat egy gyors rovancsot, mert eddig nem nagyon ért rá az ilyesmire. Igaz, hogy most a kutyát nem tudja megsétáltatni, de ráállíthatja a futópadra, ami a megtett kilométerek számát tekintve dettó ugyanaz. A barátai minden nap meglátogatják, és sosem jönnek üres kézzel, ő meg velük együtt nevetgél ezen az egész haszontalan ügyeskedésen, aminek a végén megdicsőülve, valóságos metamorfózist átélve fog újjászületni, és mint a csúf bábból kikelő csodálatos pillangó fog kilépni a világ színe elé, mert nem találhatnak ki ellene semmit, vagy ha mégis, meg fogja védeni az atombiztos bunkernél is hasznosabb civilizációs találmány, a mentelmi jog.

 

Ilyennek képzelem el a házi őrizetet, pro és kontra, de lehet, hogy az igaz valóság most is valahol e két véglet között van. Félúton.

Itt most rövid kitérőt kell tennem, mert muszáj szót ejtenem a digitális fotózás világmegváltó erejéről, különben nem lenne érthető, mi a bajom ezzel a dologgal. Régóta fontolgatom egy jegyzet megírását, ami teljes egészében arról szólna, miként tágította ki és formázta át ez az új rendszerű fényképkészítési mód a világot azzal, hogy olcsóvá és könnyűvé tette az amatőr fotózást. A digitális masináknak köszönhetjük, hogy az emberek ott és akkor is kattintgatnak, amikor a régi, filmes gépeikkel ez eszükbe sem jutott. Ha látnak valami érdekeset, csak előkapják zsebükből a mobilt, ráfogják a témára, a produktumot meg fölpakolják a netre, hogy röhögjünk, vagy sopánkodjunk rajta, kedvünk szerint. E nélkül a tendencia nélkül fogalmunk se lenne, milyen hihetetlenül bizarr a minket körülvevő világ, és hogy mennyi minden van, amit eddig nem tudtunk róla. De ez az egész semmit sem érne a másik jótétemény, a web nélkül. Ez a kettő egymást egészíti ki és termékenyíti meg, úgyhogy aki fényképileg belekerül ebbe a forgatagba, felvilágosodott, modern embernek vallhatja magát.

 

Nagyjából ez lett volna a mondanivalója a jegyzetemnek, ami eztán már nem fog elkészülni soha. Azt történt, hogy az előzetesen megbeszélt helyen találkoztam a fotóssal, aki egy digitális csúcsmasinát hozott magával. Úgy éreztem, a képeken elég jól sikerült alakítom a kissé leamortizálódott, és az ülő munkától meg is löttyedt írót, ám ehhez képest a netre fölpakolt képen úgy néztem ki, mint egy barokk puttószobor, amelyet óvodás gyerekek színeztek ki lejárt szavatosságú temperafestékkel. Túlzó és hamis volt rajta minden, de kiváltképp a rikítóra húzott színek, aminek következtében vörhenyesbarnára változott az egyébként őszes hajam színe.

 

Ez a förtelmes látvány szembesített azzal a keserű igazsággal, hogy digitális fotózás nemcsak szabadságot, hanem felületességet is hozott. A weblapok működtetőinek döntő többsége még csak nem is konyít a Photoshophoz, de a baj az, hogy ez a hiányosság egyáltalán nem is érdekli őket. Nem azt vártam volna, hogy eltüntessék a ráncaimat, meg hogy elektronikus úton levakarják rólam a szalonnát, csak a természetes színek és a pixelmentesség irányába lett volna némi óhajtásom. Az ilyen – a magyar politikai életből vett kifejezéssel élve – el court képek nemcsak illúziórombolók, hanem egyenesen megsemmisítőek, de lehet, hogy csak az érintettség beszél belőlem, ami ugyebár összeférhetetlenné meg elfogulttá teszi az embert. Pedig nem is akartam politizálni.

A hátfájás szinte elvész a médiafigyelem középpontjában fickándozó sztárnyavalyák között, így például nyomába sem léphet a korunk pestisének tartott új influenzának, vagy a közei rokonának titulált és nála sokkal komolyabban vett derékfájásnak. Akinek fáj a háta, ezt a tevékenységet suttyomban és szégyenkezve műveli, mintha valamilyen erkölcstelenséget követett volna el, amiért ezen a förtelmes módon kell bűnhődnie. Emlékszem, kölyök voltam, amikor egyik rokonomnak alvás közben kiugrott a helyéről a válla. A családunk évekig ezen a történeten röhögött. Sokféle módon megsérültünk mi is – apám egyszer például majdnem elpatkolt, mert a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe –, de a józan ész szabályaival összeférhetetlennek tartottuk azt, hogy valaki úgy pukkanjon le hátilag, hogy csak egy félfordulatot tesz a saját ágyában.

 

Évekkel később aztán rájöttem, hogy az ember háta egyáltalán nem tréfadolog. Amikor nyolcadik után elszegődtem a faluszéli konzervgyárba, hogy keressek egy kis pénzt az iskolakezdésre, egy uborkás tepsi megemelésekor úgy belesajdult a fájás a hátam közepébe, hogy kis híján elájultam. Évekbe tellett, mire nyom nélkül kihevertem ezt a sérülést, mert bár két-három hét után már nem éreztem a késszúrásszerű fájdalmat, ha ne adj’ isten elfeledkeztem magamról és vigyázatlanul megemeltem magam, a sérülés azonnal kiújult.

 

A derékfájásra adott találatok a Google-on nagyjából 2:1 arányban viszonyulnak a hátfájásra adottakhoz, és ez minden példabeszédnél ékesszólóbban bizonyítja, hogy a fájdalom terén is működnek a rossz társadalmi beidegződések. Nem tehetünk róla, de olyanok vagyunk, hogy csak azt tartjuk fontosnak, amiről sok szó esik, és amit szárnyára kap a média. Ki hallott már olyan hírt, amely egy hirtelen jött hátfájás attakhoz kapcsolódik? A gyógyszerreklámokban szereplők is csak a derekukat meg a térdüket tapogatják, ha valamilyen szuperhatékony kenőcsöt próbálnak ránk sózni, a háttájék jobbára csak sajgó vörös foltként jön elő, és ez ugyebár nem hat meg senkit.

 

Azért mondtam el mindezt, mert pár nappal ezelőtt arra ébredtem, hogy kegyetlenül sajog a bal lapockám alatti térség. Nem a vállam ment ki a helyéből, mert ha kínlódva is de föl bírtam öltözködni, ám az a régi történet a rokonommal menthetetlenül eszembe jutott, és mint egy ócska, molyrágta kísértet, egész nap ott lebegett fölöttem. Aztán, mint mindenki, akinek megválaszolatlan kérdése akad, ráakaszkodtam a netre, és megpróbáltam megtalálni a jelenség magyarázatát. Kalandoztam egy ideig a hátfájásra szakosodott netes fórumokban, de nem lettem okosabb, mert ki erre esküdözött, ki pedig arra.

 

Végül, mint egy apró lakatlan szigettel, egyedül maradtam a saját hátam közepével, amely a szivárvány színeit elém idézve sajgott és lüktetett, mintegy mellékesen azt eredményezve, hogy ne érdekeljen semmi abból, ami a világot széppé és izgalmassá varázsolja. Megpróbáltam fölvenni egy olyan pozitúrát, amely a leginkább megfelelt a hátam diktálta követelményeknek, és reménykedni a mielőbb bekövetkező megváltásban. Talán gyógyszerekkel és kencékkel is meg kellett volna próbálkozni, ám ezekről a tévéből tudom, hogy inkább a derékfájás felé kacsingatnak, úgyhogy hagytam mindent a maga természetes folyományában. Most ott tarok, hogy nem is fáj olyan iszonyatosan kegyetlenül. Csak ha nevetek.