Érdekes polémia zajlik a neten a kortárs magyar költészet támogatásáról, pontosabban ennek furcsaságairól. Nem kétséges, hogy ez a vita a Beaufort-skálán alig haladja meg a vihar a biliben szintet, mégis több százan pattantak rá arra a blogra, amely ezt a témát megszellőztette.
Azzal kezdődött, hogy valaki kiszagolta: egy ifjú magyar költő egymillió forintos támogatást kapott egy verseskötet megírására. Ez még nem lett volna baj, mert hát van ilyen, de most a produktum is kikerült a netre, és mert ninősíthetetlenül szarnak találtatott, úgy vonzotta az ádáz kommentelőket, ahogy jó hárító a kóbor villámokat.
A sokféle vélemény közül egyfajta közös nevezőként kialakulni látszott az a tézis, hogy az interneten torát üli a dilettantizmus, és a szar versek alkotói támogatásának se szeri se száma. A jónép egy része hörögve vetette rá magát a szegény, szerencsétlen költőre - mert mi az az egy millió? -, a másik része pedig hörögve védte, sőt, a költőszakma is zászlót bontott és beavatkozott önmaga védelmében. Az egésznek soha nem látott tobzódás lett a következménye, bár ezt én már csak hírből tudom, mert a végkifejletről lemaradtam. Arról is csak ma szereztem tudomást, hogy az egészet elindító blog gazdája annyira megsértődött az ellene indított frontális támadás miatt, hogy fölszámolta a jegyzettárát.
Nekem bizony eszem ágába sem jutna fölszámolni a Kávézaccot, ha egy hasonló helyzetbe keverednék, de könnyen beszélek, mert ennek a dolognak egyelőre még az árnyéka sem fenyeget. Legfőképpen azért, mert soha nem vetemednék ilyesmire, mármint hogy nekimenjek a költő- és/vagy az írószakmának és pláne az alkotói támogatásoknak.
Szerintem a költők és/vagy az írók ennél jóval több mindent megérdemelnének. Ha rajtam állna, az egyértelműen gány alkotásokért például bevezetném az ellenösztöndíjat, ami egy jó kis szibériai száműzetést takarna, de mivel nekünk nincs egy zsebkendőnyi Szibériánk sem, erre a célra a Hortobágy is megfelelne.
Főként a prózára helyeznék nagy hangsúlyt, merthogy a költészet az égvilágon senkit sem érdekel. Néhány ódivatú szerelmes fiatalon, vagy nosztalgiázó idősön kívül ma már senki nem olvas verseket, még a magyartanárok sem, pedig tőlük elvárható lenne. A vers meghalt, a próza viszont virágzik, már úgy értve, hogy az irodalom előtt új távlatokat nyitó interneten a szöveges publikációk közel 90%-a prózában van megírva.
Természetesen mindez igen változatos formát ölthet, és a skála is igen tág, mert az egyik végén ott vannak a közönséges, irodalmiatlan hírek, a másik végén pedig az amatőr írók által működtetett weboldalakon föllelhető alkotások. És ezen a ponton csatolódnék vissza a fentebb már emlegetett vitára, amelynek az egyik sarokpontja éppen ez, vagyis a minőség kérdése volt. Miközben egy költemény esetében nagyon nehéz megítélni a valódi értéket – mint tudjuk, a szabadvers előtt nem áll szinte semmilyen korlát –, addig a rossz próza önmagáért beszél. A legszembetűnőbb komponense ennek - a nyelvi silányság mellett - az a rengeteg másodlagos hatás, ami a médiából, mint ihletadó közegből hozzá érkezik. A jó novella és a friss, érdekes történet alapjáratban is ritka a neten, az pedig már szinte lehetetlen, hogy egy ilyen kompozíció tisztességesen meg is legyen írva.
Őrült hülyeség lenne nem egyetérteni azokkal a véleményekkel, hogy ez a korlátlan szabadság valahol nincs egészen rendjén. Nem jó az, ha a fiatal, önjelölt vagy nem éppen fiatal, de önjelölt írók felügyelet és útmutatás nélkül hígítják az irodalmat. Erre volt kitalálva az internet előtti korszakban a szerkesztőségi rendszer, amikor tapasztalt és bejáródott redaktorok különféle esztétikai, ízlésbeli – és nem ritkán politikai – szempontok szerint gardírozták a hozzájuk érkező kéziratokat. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a mogulok tévedhetetlenek voltak, de akkoriban az irodalom még jól nyomon követhető csapásvonalon haladt, és azt sokkal könnyebb volt átlátni és megérteni, mint ezt, ami manapság a neten honos. Mi tagadás: én megrögzött cenzúrapárti vagyok, csak nem politikai vagy ideológiai értelemben, hanem a jó ízlés, és az erkölcs vonatkozásában. Amíg ez meg nem valósul a neten (is), addig nemcsak a versek miatt aggályoskodhatunk, hanem az életünket sokkal inkább átható próza kapcsán. Bőven van tehát félnivalónk amiatt, hogy merre tart ez az egész, már ha tart valahová egyáltalán.
A gyermekneveléses vérnyomáscsökkentésben eleve nem hiszek, így ebben a mostani okfejtésemben nem tudok másba kapaszkodni, mint a hirtelen zsebkendőhalálba. Ez az a kórság, ami azután rohanja le az embert, hogy a rossz minőségű, foszlatag papírzsepit az orrára, szájára helyezve, hirtelenül és gátlástalanul beszippantja a levegőt, hogy tüsszenteni tudjon. A rossz minőségű papírzsepi ekkor eltépődik, és foszlányai elemi erővel tódulnak be a tüsszenteni készülő egyén tüdőbolyhaiba, teljesen, vagy részlegesen eldugítva a levegő útját. A kutatások szerint ezen a módon nem csak fulladás következtében lehet elhalálozni, hanem mert miközben a zsebkedőjüket beszippantók levegőért kapkodnak, súlyos közlekedési vagy egyéb balesetet szenvednek.
A Regénytáron ( 
Csak azért vagyok mérges, mert mint írói tevékenységet végző, és ebből megélni próbálkozó kékalgának, fölöttébb üdvös lenne tudnom, globális távlatokban gondolkodva mi mindenre számíthatok majd a kereslet-kínálatban. Marketingstratégiám alapvető lényege volna ez, mert ha az idén év vége felé kiderül, hogy mindaz, ami az adóbevallás szempontjából ebben a naptári évben országos szintű hétszentség, az jövőre egyértelműen ki fog menni a divatból, annyira zavart és nyugtalan leszek, hogy képtelenné válok megírni a napi betevő penzumomat, aminek hosszú távon az adóhivatal látja majd a kárát.
Én is emlékszem olyan telekre, amikor nálunk, Ómoravicán az ablakpárkányig ért a hó, mégsem voltunk beszarva egy szemernyit sem, hanem behúzódtunk a kályha mellé, és a jégvirágos ablakon keresztül, jóleső borzongással lestük a kinti fejleményeket.