Bölcs Salamon azt mondta, mindennek rendelt ideje van, de precíz és alapos felsorolásában nem szentelt kellő teret a hátfájásnak, pedig tapasztalásom szerint most éppen ennek van a szezonja.
A hátfájás szinte elvész a médiafigyelem középpontjában fickándozó sztárnyavalyák között, így például nyomába sem léphet a korunk pestisének tartott új influenzának, vagy a közei rokonának titulált és nála sokkal komolyabban vett derékfájásnak. Akinek fáj a háta, ezt a tevékenységet suttyomban és szégyenkezve műveli, mintha valamilyen erkölcstelenséget követett volna el, amiért ezen a förtelmes módon kell bűnhődnie. Emlékszem, kölyök voltam, amikor egyik rokonomnak alvás közben kiugrott a helyéről a válla. A családunk évekig ezen a történeten röhögött. Sokféle módon megsérültünk mi is – apám egyszer például majdnem elpatkolt, mert a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe –, de a józan ész szabályaival összeférhetetlennek tartottuk azt, hogy valaki úgy pukkanjon le hátilag, hogy csak egy félfordulatot tesz a saját ágyában.Évekkel később aztán rájöttem, hogy az ember háta egyáltalán nem tréfadolog. Amikor nyolcadik után elszegődtem a faluszéli konzervgyárba, hogy keressek egy kis pénzt az iskolakezdésre, egy uborkás tepsi megemelésekor úgy belesajdult a fájás a hátam közepébe, hogy kis híján elájultam. Évekbe tellett, mire nyom nélkül kihevertem ezt a sérülést, mert bár két-három hét után már nem éreztem a késszúrásszerű fájdalmat, ha ne adj’ isten elfeledkeztem magamról és vigyázatlanul megemeltem magam, a sérülés azonnal kiújult.
A derékfájásra adott találatok a Google-on nagyjából 2:1 arányban viszonyulnak a hátfájásra adottakhoz, és ez minden példabeszédnél ékesszólóbban bizonyítja, hogy a fájdalom terén is működnek a rossz társadalmi beidegződések. Nem tehetünk róla, de olyanok vagyunk, hogy csak azt tartjuk fontosnak, amiről sok szó esik, és amit szárnyára kap a média. Ki hallott már olyan hírt, amely egy hirtelen jött hátfájás attakhoz kapcsolódik? A gyógyszerreklámokban szereplők is csak a derekukat meg a térdüket tapogatják, ha valamilyen szuperhatékony kenőcsöt próbálnak ránk sózni, a háttájék jobbára csak sajgó vörös foltként jön elő, és ez ugyebár nem hat meg senkit.
Azért mondtam el mindezt, mert pár nappal ezelőtt arra ébredtem, hogy kegyetlenül sajog a bal lapockám alatti térség. Nem a vállam ment ki a helyéből, mert ha kínlódva is de föl bírtam öltözködni, ám az a régi történet a rokonommal menthetetlenül eszembe jutott, és mint egy ócska, molyrágta kísértet, egész nap ott lebegett fölöttem. Aztán, mint mindenki, akinek megválaszolatlan kérdése akad, ráakaszkodtam a netre, és megpróbáltam megtalálni a jelenség magyarázatát. Kalandoztam egy ideig a hátfájásra szakosodott netes fórumokban, de nem lettem okosabb, mert ki erre esküdözött, ki pedig arra.
Végül, mint egy apró lakatlan szigettel, egyedül maradtam a saját hátam közepével, amely a szivárvány színeit elém idézve sajgott és lüktetett, mintegy mellékesen azt eredményezve, hogy ne érdekeljen semmi abból, ami a világot széppé és izgalmassá varázsolja. Megpróbáltam fölvenni egy olyan pozitúrát, amely a leginkább megfelelt a hátam diktálta követelményeknek, és reménykedni a mielőbb bekövetkező megváltásban. Talán gyógyszerekkel és kencékkel is meg kellett volna próbálkozni, ám ezekről a tévéből tudom, hogy inkább a derékfájás felé kacsingatnak, úgyhogy hagytam mindent a maga természetes folyományában. Most ott tarok, hogy nem is fáj olyan iszonyatosan kegyetlenül. Csak ha nevetek.
