Olvasom az egyik ingyenes napilap címoldalán, hogy az idén először tízmillió alá fog menni a magyar népesség. Globális viszonylatban ennek örülni kéne, mert a földön brutális túlszaporulat van, és ha ez így folytatódik, hamarosan vége lesz a világnak, de mivel magyar vagyok, ha választani lehet, inkább sírok. Kimondva egy kicsit reszelősen hangzik, de a népszaporulat szakasztott olyan, mint a környezetszennyezés: amelyik országban megvan, ott vagy nem veszik komolyan, vagy abban reménykednek, hogy a statisztikai átlag, ezt a „túlkapást” szépen lehozza majd a mértéktartás szintjére.
Pedig a népszaporulatban igenis van fantázia, függetlenül attól, hogy a józan belátású, és a világ erőforrásait féltő politikusok csóválják-e miatta a fejüket vagy nem. Kiderült például, hogy népszaporulattal háborút is lehet nyerni, mégpedig itt, a civilizált Európa közepén. A két éve függetlenedett Koszovó csakis emiatt szakadhatott le Szerbiáról, vagyishogy szedte le onnét az Amerikai Egyesült Államok, mert hogy kőolaj nincs arrafelé az hétszentség. Lehet, hogy Trianon után nekünk is ezt az utat kellett volna választanunk: ha az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg Kúnó nem az idealizált és valójában soha nem is létező kultúrfölényünkre helyezi a hangsúlyt, hanem, hogy országon belül és kívül úgy szaporodjunk, mint a nyulak, már rég kinyomtunk volna minden más nációt a Kárpát-medencéből.De a népszaporulathoz nem elég az ukáz, érteni is kell hozzá, mert a hathatós kivitelezéséhez olyan adalékok szükségesek, mint amilyen a hit, a bátorság és a magabiztosság. Ehhez képest Magyarországon a szaporodásképes lakosság döntő többségét az izgatja, hogy ha gyereke születik, miből fogja ruháztatni, iskoláztatni és etetni. Csak a cigányság nem szűköl emiatt, és bár ennek a mentalitásnak a terheit azok viselik, akik a racionális családtervezés hívei, mégsem övéké a jövő, hanem a cigányságé. Én még emlékszem a hatvanas évek elejére, amikor olyan szegények voltunk, hogy csak akkor ettünk húst, ha apám néhány szem kukoricával csapdába ejtett egy vadgerlicét, és mi, fiúk, a nyarat egy szál klott gatyában meztélláb húztuk ki, mégis felnőttünk mindannyian. Ez a módszer akkor is működött volna, ha nem egy, hanem három testvérem van, mint pl. Albániában, ahol a belföldi nyaralóknak szánt apartmanokban háromágyas minden gyerekszoba.
Ha népszaporodásban nem is vagyunk jók, kesergésben azért ott vagyunk a topon, amit az is bizonyít, hogy ezen a szomorú tényen is képesek vagyunk jó hosszú ideig elbusongani, mintha ez csakis és kizárólag magyar nyavalya lenne. Mentségünkre legyen mondva: öregszik és aszalódik körülöttünk egész Európa, és ebben a folyamatban legalább jól állunk, már úgy értve, hogy senki sem néz kajánul és irigykedve a népesedési mutatóinkra. Nem kell attól sem rettegnünk, hogy vajon mit szól a világ(sperma)bank, ha egy kissé elszalad velünk a fakó. Mert hát nem szalad el, ezen a téren eminens tanulók vagyunk, és a hozzánk hasonló gondokkal küszködő, de nálunk gazdaságilag most még sokkal jobb helyzetben lévő nagyhatalmakkal együtt és karöltve fogunk kihalni, mint a dinoszauruszok.
Nem tudnám megmondani, miért és mennyire jó ez nekünk, de talán ezt is jegyzik és nyilvántartják valahol. Mondjuk a megüresedő helyünkre pályázó, túlnépesedett országokban.
Egyébként nem biztos, hogy az öregkor egyenlő a leépüléssel, mert Herczeg János, a vajdasági magyar irodalom emblematikus alakja még kilencven évesen is heti rendszerességgel írt tárcanovellákat a szabadkai 7NAP-ba, és ezek mind olvasható prózák voltak, ha nem is kifejezetten remekművek. Apai nagyanyám szintén ebbe a vonulatba tartozott, mert 92 évesen úgy halt meg végelgyengülésben, hogy az utolsó pillanatáig tökéletes szellemi frissességgel rendelkezett. És ma, még a szóban forgó hír olvasása előtt, azt hallottam abban a szabadidő központban, ahová mozgásterápiás céllal fallabdázni járok, hogy a múlt héten, a házibajnokságon elindult egy 71 éves úr is, aki szép kora ellenére két kört ment és a harmadikban is csak 3-2-re kapott ki.
Budapest viszonylatában a kutyaszarról van szó. Az itteni népek előszeretettel tartanak ebet a szűk vagy kevésbé szűk, de többnyire udvartalan lakásukban, ami köztudottan nem éppen alkalmas ilyesmire. Gyerekkoromban nekem is volt kutyám, de az kint élte világát az udvaron, és ha szarni támadt kedve, az ólja körül intézte el. A produktumot aztán lapáttal rátessékeltük a ganédombra, minden falusi udvar központi helyére, amelyről ugyebár köztudott, hogy több funkciója van: kiválóan lehet benne keményíteni az akácfát és rejtegetni az asszony elől a pálinkás butykost, hogy csak a két leglényegesebbet említsük. A kutyaszarnak itt volt a becsületes helye, csakúgy, mint a tyúk, a pulyka, és a libaszarnak, amit határtalan bánatomra heti egy alkalommal nekem kellett ideterelnem az erre a célra rendszeresítet kóróseprűvel.
A magyar tudósvilág ebből könnyen levezette, hogy ha képesek lennénk megtalálni az abszolút magyar átlagpolgárt, ennek az embernek a szavazata kiválthatná és helyettesíthetné a többi durván hatmilliót, és spórolna egy nagy csomó pénzt az államnak.
A nemrég lezajlott 41. Magyar Filmszemlére kb. 48 ezren voltak kíváncsiak, ami elég nagy szám a maga helyén és a maga viszonylatában, és bár én nem járultam hozzá a statisztikai adat növeléséhez, saját fülemmel hallottam azoknak a filmes guruknak a nyilatkozatait, akik képletesen szólva azt állították: a mostani magyar filmtermés szart se ér. Ezen az állapoton semmit nem változtat az a tény, hogy a fődíjat végül mégis kiosztották, mert egy film ugyebár még nem fesztivál és még inkább nem nemzeti kinematográfia.