Egy nemrég készült felmérésből kiderült, hogy a magyar vásárlóközönség tavaly 64,1 milliárd forintot feccölt be könyvbe, szemben a tavalyelőtti 67,6 milliárddal. A különbség tehát 4-5 milliárd, ami nagyjából elég lenne két és fél kilométer áfával és kenőpénzzel bruttósított autópálya építésére, vadregényes alföldi környezetben.
Számomra ebben az egészben nem a csökkenés a meglepő, hanem hogy még most, az internet fénykorában is ennyi pénz megy el olyan haszontalanságra, mint amilyen a könyv. Hatvannégy milliárd azt jelenti, hogy mind a hatvannégy hipotetikus magyar vármegyébe jutna belőle egy, nem beszélve arról, hogy ha ezt az egészet tisztán a könyvbizniszben érdekeltek zsebén keresztül nézzük, kiderül az eddig elsunnyogott igazság: a könyvkészítés és -forgalmazás irgalmatlanul nagy üzlet.A legizgalmasabb ebben az egészben az, hogy hová megy el, szivárog be, vagy ömlik át ez a tetemes mennyiségű suska. Ha a kiadóké lesz, a legnagyobbaktól a legkisebbekig mindenkinek saját székházzal - de legalább saját irodával - kéne rendelkezniük, ha a terjesztőké, akkor a leggazdagabbak TOP listáján ezek a cégek foglalnák el az első helyeket, ha pedig a szerzőké, akkor én sem csapvizet innék, miközben ezt a jegyzetet pötyögöm, hanem Pina Coládát a Bahamákon.
Gyanítom, bár nem vagyok halálosan biztos benne, hogy ebben az országban a könyv is ugyanolyan piszkos módon jön létre, mint bármi más. Az is megeshet, hogy a korrupció melegágya az egész, csak itt nem nokiás dobozokban pengetik vissza a lóvét, hanem direkt erre a célra átalakított kötetekben, tudják, amelyiknek a közepe ki van vágva, hogy a stukker vagy a lapos viszkisüveg beleférjen.
Én mondom maguknak, nagy disznóságok rejlenek ebben az egészben, mert hatvannégy milliárd az nem tréfadolog. Nem állítom azt, hogy a könyv körül csak akkor volt minden rendben, amikor fillérekért lehetett hozzájutni Konsztantin Szimonov háborús regényeihez, mert ezekben az időkben mindenen roskadásig rajta volt az állami támogatás, de hogy jelen pillanatban ebben a buliban is ficereg a megvesztegethetőség kukackája az fix.
Őszintén szólva alig várom már, hogy ez az egész befuccsoljon, és az új technológia, az ebook nevű kis képernyős, zsebben hordozható olvasógép átvegye a hatalmat. Ha elég olcsó lenne, ezzel a technikával mindenki maga dönthetné el, mit tölt be magának a memóriába, amit aztán ugyanúgy fitymálhatna, mint egy hús-vér, akarom mondani papírra nyomott könyvet. Az új típusú könyvvel részint megmenekülnének az erdők a kivágástól, részint megszűnnének a javarészt sznobizmusból tartott, átláthatatlan, helypazarlós magánkönyvtárak, amelyek legnagyobb átka az, hogy éppen olyan nehéz bennük egy adott címszót megtalálni, mint egy fenyőtobozt a sivatagban. Az ebookon csak megnyomjuk a keresőgombot, és máris a szemünk elé ugrik a keresett tétel. Kell ennél nagyobb élvezet?
Aki tehát attól fél, hogy a könyvek a fogyatkozó holdvilág sorsára jutnak, hamis és álságos érzületeket táplál. Gondoljon arra a ki tudja, miféle zsebeket vastagító 64 milliárdra, és máris jobban fogja érezni magát.
Aki inkább mások kihalásának körülményeibe szeretne temetkezni, elolvashatja a cikket arról, hogy végre megvan a tudományos bizonyíték: valóban egy meteor csapta rá a nagykaput a dinoszauruszokra. Ez a dolog engem jelentős mértékben megnyugtat, mert nincs gyötrelmesebb, mint kétségek között hányódni egy tudományos hipotézist illetően, mondjuk, ha az ember baráti társaságban, vagy egyéb helyen a műveltségét fitogtató vitába bonyolódik. Az ősgyíkokkal kapcsolatban mostantól ilyesmire nem kerülhet sor. Eltettem a linket.
A globális tájékoztatás következtében az eset híre az egész világon elterjedt, és rosszallások egész tömkelegét váltotta ki. Dél-Koreában például a kormány rögtön kilátásba helyezte olyan központok felállítását, amelyek praktikus tanácsokkal látnák el a krónikus játékfüggőket.
Tán megegyezhetünk abban, hogy ez a dolog egyszerre szánalmas és irigylésre méltó. Ha Pellegrino nem a tényfeltáró irodalom címkéje alatt próbálta volna rácsempészni könyvét a boltok eladási top listáira, hanem mondjuk, szépirodalomként, akkor a kutya sem ugatta volna meg, de mivel azt a látszatot keltette, hogy fáradságos kutatómunkával valami tényleg újszerű, informatív anyagnak jutott a nyomára, az ügyködése egész egyszerűen szélhámosság. 
Mivel nem vagyok már mai gyerek, elmondhatom magamról, hogy legalább kettő, de inkább három ilyen világvége szerű izén vagyok túl. Az első még a múlt század hatvanas éveiben zajlott, de akkor még kis kölyök voltam, és csak annyit értettem az egészből, hogy a felnőttek meg a nálam nagyobb gyerekek hirtelen arról kezdtek beszélni, hogy holnap estére vége lesz a világnak. Arra a kérdésemre, hogy mégis, miként képzelik ezt az egészet, jobbára misztikus és érthetetlen válaszokat kaptam. Csak tíz évvel később jöttem rá, mi volt ennek a hisztériának az oka: egy kisbolygó, az Ikarosz vészes közelségben húzott el a föld mellett, és mivel akkoriban még nem létezett ez elleni prevenció, meg a számítások is pontatlanabbak voltak, mint mostanában, fennállt a veszély, hogy el fogja találni a földet.