Mivel nem vagyok már mai gyerek, elmondhatom magamról, hogy legalább kettő, de inkább három ilyen világvége szerű izén vagyok túl. Az első még a múlt század hatvanas éveiben zajlott, de akkor még kis kölyök voltam, és csak annyit értettem az egészből, hogy a felnőttek meg a nálam nagyobb gyerekek hirtelen arról kezdtek beszélni, hogy holnap estére vége lesz a világnak. Arra a kérdésemre, hogy mégis, miként képzelik ezt az egészet, jobbára misztikus és érthetetlen válaszokat kaptam. Csak tíz évvel később jöttem rá, mi volt ennek a hisztériának az oka: egy kisbolygó, az Ikarosz vészes közelségben húzott el a föld mellett, és mivel akkoriban még nem létezett ez elleni prevenció, meg a számítások is pontatlanabbak voltak, mint mostanában, fennállt a veszély, hogy el fogja találni a földet.

 

A másik nagy világvége pánik, amire tisztán emlékszem, a csernobili atomkatasztrófa volt, bár ezt az őszinte és széles körű szocialista tájékoztatás miatt nem is vettük igazán komolyan. Később ez a javarészt metaforává változó fenyegetettség, aminek nem a kozmoszból jövő kövek, hanem maga az ember az okozója, egyfajta állandósult világvége hangulatot terített ránk. Ebből nőtt ki a technológiai civilizáció csődjének és a globális léptékű környezetkárosításnak a víziója, ami ma már szomorú valóság. 

 

A misztikusok egyébként sokat vártak a 2000. esztendőtől is, bár ezt maguk sem gondolták komolyan, mert ez a dátum tisztán adminisztratív okokból lett ilyen kerek, és csak nálunk, keresztényeknél. De csuda jó buli és még jobb biznisz volt elhitetni a tömegekkel, hogy a kerek számok miatt, vagy mert a programozók nem látták előre, a harmadik évezred egy komplett civilizációs összeomlással fog elkezdődni.

 

Emiatt a széles körű tapasztalatom miatt a 2012-es évre vonatkozó prognózisban sem hiszek, vagy legalábbis nem úgy, és nem abban a durva, látványos összeomlásban, ami a filmekből meg a hozzájuk csapódó ál-irodalmi próbálkozásokból kiderül. Szerintem a világnak már régóta vége van, egészen konkrétan 1968 óta, amikor az idealista, forrófejű diákság észrevette, hogy a szülei világa nem az igazi, és megpróbált ezen változtatni. Az akkori diáklázadások kimondva kimondatlanul a világ jobbá tételét forszírozták, de mint tudjuk, ez a próbálkozás többszörösen is megbukott. Először azért, mert a hatalom a jól bevált tömegoszlató módszereivel leverte, másodszor meg azért, mert a lázadók szószólói, vagy ha úgy tetszik, ideológusai, később észrevették, hogy nem is olyan rossz anyagi javakat halmozó, tisztes honpolgárnak lenni, és szépen lenyugodva átvették a szüleik pozícióját.

 

A világnak ettől a pillanattól lett vége, mert bár még mindig jöhet egy kisbolygó a világűrből, hogy a dínók sorsára juttasson bennünket, a mohóságunkon és a földet kizsákmányoló gátlástalanságunkon a hatvannyolcas kudarc után már aligha tudunk változtatni. Kivéve, ha akkorát reng a föld valahol, hogy a glóbusz, mint valami kugligolyó egyszerűen legurul a pályájáról, ám ebben eléggé hiú ábránd reménykedni.