Egy koreai házaspár annyira belemerült az online játékokba, hogy éhen halasztotta a kisbabáját. Miközben virtuális gyermekük a legboldogabb volt cybervilágban, addig a valódira egész egyszerűen nem jutott idő.
A globális tájékoztatás következtében az eset híre az egész világon elterjedt, és rosszallások egész tömkelegét váltotta ki. Dél-Koreában például a kormány rögtön kilátásba helyezte olyan központok felállítását, amelyek praktikus tanácsokkal látnák el a krónikus játékfüggőket.Lehet, hogy a túlzásba vitt online játék is csak egy olyan betegség, mint mondjuk, a nátha – az ember vagy megkapja, vagy nem, de alapjáratban nem tehet semmit ellene –, de szerintem ez a párocska egyszerűen csak idióta, kábé annyi intelligenciával, amennyivel a kert végében árválkodó száraz kóró büszkélkedik ilyenkor, télutón. Nagy kár, hogy a kaporszakállú hat nap alatt összecsapta a világot, és nem foglalkozott olyan nüánszokkal, mint a szaporodás kérdése, mert ezt is egy bizonyos értelmi szint eléréséhez kellett volna kötni – csakúgy, mint az online szerepjátékokban. Ha ezt a biztonsági kapcsolót a magasságos beépítette volna az evolúcióba, kényelmesen tág hely lenne a világ, mert alig szaladgálna benne néhány normális gondolkodású ember.
Mivel ilyen extrém helyzetek mindig is voltak, meg hát semmilyen törvény nem tiltja meg, hogy a közveszélyes őrültek számítógéphez üljenek, a felelősség egy részét a bűnbakkeresők rögtön áthárítják a játékfejlesztőkre, mondván, ők azok, akik hergelik a bajt. Nem tagadhatom le, engem is megkísértett már az ördög ezzel a játékfüggőséggel, régebben például volt egy olyan on-line stratégiai játék, amit nagyon szerettem nyomni, de csak szombaton, amikor ugyebár szent heverdel napja van. Ilyenkor sokszor azon vettem észre magam, hogy már majdnem dél van, és még mindig gatyában, a hidegtől elkékült lábbal ülök a gép előtt, és próbálom visszaverni az ellenség rohamait.
Ennek már több éve, azóta rájöttem, hogy a játékok egy kaptafára készülnek és fantáziátlanok. A fejlesztők rávetették magukat a minél tökéletesebb grafikára, ezt tukmálják ránk némi agresszív lövöldözésbe, vagy egyéb módozatú gyilkolásba burkolva, és kész. Aki ennek huzamosabb ideig képes bedőlni az megérdemli a sorsát. Kedvenc sci-fi íróm, Stanislaw Lem egyik interjújában azt nyilatkozta az akkor még csak szárnyát bontogató internetről, hogy az emberek előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy ez az egész nem jó semmire, és visszatérnek a hagyományos kommunikációs fordulatokhoz. Nekem semmi bajom az internettel, de talán oly vonatkozásban igaza volt az írónak, hogy ebből is megárt a sok. Be is fejezem az elmélkedést, nehogy valakinek elkéküljön a lába, amíg a végére ér.
