Kiraboltak egy szoláriumot a magyar fővárosban. Ez az a hír, amelynek hallatán a harcedzett krimiírók kitérnek a hitükből, életművüket pedig apró fecnikre tépkedik, hogy az egészet lehúzhassák a vécén. Ilyesmit semmilyen írói fantáziával nem lehet kitalálni, pedig csak itt, a Csalogány utca, Margit körút, Széna tér által határolt Bermuda háromszögben van vagy tíz szolárium. Néhol egymással szemközt, máshol rézsút átellenben, mintegy komplementer párként helyezkednek el, ami azt a látszatot kelti, hogy élethalálharc zajlik a kuncsaftokért. 
A naiv járókelő, aki mindebből csak a pálmadíszes, neoncsöves cégtáblákat látja, arra következtet, hogy az a bevételmennyiség, ami erre az iparágra statisztikailag ráterhelhető, annyi felé osztódik, ahány a sejtelmes, kék fényben megfürösztött regiszterkasszák száma, magyarán: egy cégre lebontva röhejesen kevés jut belőle. Nekem semmilyen tapasztalatom nincs a szoláriumozás terén, így azt sem tudhatom, mennyi itt a tarfia, azt meg pláne nem, mekkora a sor a csövek előtt, de ez a rablás ékesen bizonyítja, hogy a társadalmi végszükséglet ezen a területen is óriási.
Majoros Sándor jegyzetei
2010.04.06. 12:47
Aranygyapjú a szoliban
Ha a szoláriumozás csak a tehetősek hóbortja lenne, a rablók gyorsan elhessegették volna maguktól ezt a betépős állapotban fogant ötletet, és inkább rámennek egy mezei bankautomatára, de ezek az ürgék nyilván állástalan friss diplomások voltak, vagy csak követték a modern gazdaságpolitikai trendeket, mert pontosan tudták, hogy ahol nagy a kínálat, ott a kereslet se kutya, és a kettő így együtt, szerencsés módon összetalálkozva busás hasznot teremhet.
Csodálkozom is, miért nem jutott még eszébe senkinek ez a – valljuk be – tökéletes bűntény. Én még nem jártam szoláriumban, de tisztán és határozottan érzem, hogy ide nem lehet csak úgy berongyolni egy ukrán rendszámú stukkerrel, mert az ember itt meztelenül parkoló hölgyek garmadájával találja magát szemben, ami ugyebár komoly figyelemelterelő tényező. Rabló legyen a talpán, aki ilyen cudar körülmények között is képes nekimenni a kasszának, úgyhogy súlyos tévedés azt hinni, hogy egy szoli kirámolása kispályás dolog egy bank megkoppasztásához képest - lett lényen szó akár fegyveres deliktumról, akár gazdasági világválságról. Megfelelő mennyiségű életuntság nélkül az ember fia be se merészkedne olyan misztikus és nehezen körülírható helyekre, mint amilyen egy budapesti szépségszalon, úgyhogy nem is értem, miféle önpusztító kényszer, vagy inkább apolitikus hozzáállás vitte rá ezeket a fiúkat erre a próbatételre.
Közel állok ahhoz, hogy kimondjam: ez a cselekmény egy kicsit arra az ősrégi kalandra emlékeztet, amikor Jászón és argonauta csapata a mesés Kholkiszba vonult megszerezni az aranygyapjút. Annak sem volt semmi haszna azon az egyszerű üzeneten kívül, hogy a lelki célok azok, amelyeket, ha eléggé állhatatosak vagyunk, minden akadály és a földi gondolkodásunk minden ítélete ellenére mégiscsak elérhetünk.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy abban a pesti szoláriumban is csak egy lélektani kísérlet zajlott, mivel ezek a modern argonauták leemelték a létező fogasról a nem létező aranygyapjút, és bebizonyították nekünk, választási kampányba taszajtott magyaroknak, hogy a napi politikától meredeken eltérő, másféle dimenziók is léteznek, csak keresni kell őket. Freud pedig azóta is forog a sírjában.
Szólj hozzá!
2010.03.31. 11:21
Karinthy, az ősblogger
Az új találmányokra széles körűen jellemző, hogy kezdeti stádiumukban mindenfajta korlátozás nélkül használhatók. Az automobilhoz például egy rövid ideig nem kellett jogosítvány, most pedig, akinek sok pénze van, előképzettség nélkül is feliratkozhat a leendő űrturisták listájára. De ennek a fordítottja is igaz: ha egy médiaiskolát végzett újságíró képtelen olvasható cikket írni, legfeljebb szánakozást gerjeszthet önmaga iránt. Azt hihetnénk, az internet semmiből jött, és az egész világot átformáló térhódítása is ezt a korlátozások nélküli, csupán a rátermettségre és a tehetségre alapozó elvet igazolja, de ha megnézzük, mi minden terpeszkedik a világhálón, bizony megcsikordul bennünk a kétely.
A legnagyobb kommunikációs újítások egyike ez a modul, amit én is nyüstölök: ma már csak az nem blogol, aki nem akar, vagy nincs internet hozzáférése. Nincs felsőbb szintű beleszólás, mindenki ott és abban nyomul ahol, és amiben ennek szükségét látja. A magán- és közösségi blogok száma a végtelenhez közelít, és ez szinte olyan, mintha lapáttal tömnék belénk a kedvenc ételünket. Az még hagyján, hogy ettől a bőségtől hamar megcsömörlik az ember, de egy idő után az is kiderül, hogy a mennyiségnek esze ágában sincs átcsapni minőségbe. Nekem például az a gyanúm, hogy a Miklovitz tétel, vagyis hogy az emberiség intelligenciájának és létszámának szorzata állandó, itt is érvényesül.A jól prosperáló blogokat a kommentárok tartják életben, ezért úgy tűnhet, az a jó netes jegyzet, amely alatt számolatlanul sorakoznak a látogatói megjegyzések. Nem tudom, Karinthy Frigyes, minden idők legzseniálisabb ősbloggere mit szólt volna mindehhez, mármint, ha a New York kávéházban leírt jegyzeteihez bárki fia odabiggyeszthette volna a saját anonim észrevételeit. Kötve hiszem, hogy Karinthy ennek olyan nagyon örült volna, mert az öntudatos, saját kvalitásaival tisztában lévő (újság)íróember nem egészen így képzeli el a visszacsatolást. Ha valaki meg szeretné őt dicsérni, azt bármikor, bármilyen adathordozón megteheti, de ha kekeckedni támad kedve, azt jobb, ha megtartja magának, mert az ilyesmi nemcsak dehonesztáló, hanem felér egy emberiség elleni bűnténnyel.
Olvastam valahol, hogy Karinthy akkor is sziporkázó szellemi teljesítményt nyújtott, ha csak a társaság kedvéért rostokolt a New York kávéházban. Rengeteg tréfája szállt el lazán, a cigarettafüstbe vegyült kávéillattal, mert a nagy derültség közepette senkinek sem jutott érkezése leírni őket. Karinthy internet nélkül blogolt, a kommentelők pedig ott ültek körülötte, és arcukat, nevüket felvállalva tették hozzá a maguk hozadékát ehhez az egészhez. Mindez azt bizonyítja, hogy mégsincs semmi új a nap alatt: ez a forradalmi újdonság, amit a kommunikáció terén az internet hozott, alapjaiban már a régmúltban is létezett, és bár fatengelyes módon, ám kifogástalanul működött. A gyönge, tucatblogok akkoriban például nem a New York kávéház tágas szalonjában, hanem kicsivel távolabb, a Lövölde tér környéki talponállókban, vagy még attól is kijjebb, rekedtes, borízű hangon egzisztáltak, és nagyjából annyi érdeklődőt vonzottak, mint egy mai hasonmásuk, hírportálos segítség nélkül.
De ennek az egésznek volt egy hatalmas árnyoldala is, akit Böhm Arankának hívtak és Karinthy Frigyes feleségeként egy személyben testesítette meg az összes ős kommentelőt. Nyílt titok, hogy veszettül csalta a poénjai mögé rejtezett írót, sőt, ezt az egész ősblogolást nem tartotta többre a lehető legközönségesebb pénzkereseti lehetőségnél. Olyannyira, hogy nem egyszer ott állt a ráncolt homlokkal skribáló Karinthy mögött, és nyíltan sürgette a még el sem készült blogbejegyzést. Olyasféléket mondott, hogy kérem, iparkodjon Frigyes, kinéztem magamnak egy bundát itt a Váci utcában, amit Frigyes egyfajta kommunikációs visszacsatolásnak vélt és még nagyobb pörgésre kapcsolt. Gyanítható, hogy a hátrébbhúzódók között voltak, akit ezt is megkommentelték, ami már egy magasabb fejlődési fokozat: a komment kommentje. Csak sutyiban jegyzem meg: a mai blogtechnika ilyesmire is képes.
12 komment
2010.03.25. 11:31
A magyar híresség
Bosszankodva, ám tehetetlenül figyelem egy titokzatos személy, a magyar híresség aknamunkáját. Ez az ürge hol itt, hol ott bukkan föl a hírek között, és folyamatosan vegzálja az idegállapotomat. Tegnap például meztelenül fényképeztette magát, aztán a lába közé nyúlkált a kolléganőjének, amivel kicsapatta a biztosítékot, utána meg egy másik magyar hírességgel látták egy társaságban, és ez így, együtt kiérdemelte az elképesztő jelzőt. Odáig nem mentem el, hogy ezek mögé a netes címek mögé is bekukkantsak, de volt idő, amikor még lépre mentem.
Ilyenkor mindig kiderült, hogy nem hagyományos értelemben vett hírességekről van szó, hanem olyan személyekről, akiket valamilyen huncut megfontolásból szárnyára vett a média, és ugyanúgy kezdte őket röptetni, ahogy szegény megboldogult apám az istálló padlásán tenyésztett, totyakosra hízott galambjait. A különbség csak az, hogy ezek a kukoricadarához szoktatott, lusta állatok kizárólag akkor vállalkoztak a repülésre, ha apám egy jó hosszú karóval megnoszogatta őket, a magyar híresség viszont karó nélkül is szárnyal, aminek elsősorban a netes hírközlés látja a kárát.Mi tagadás, kiállhatatlannak és méltatlannak tartom a magyar híresség mindenek felett álló térhódítását, amivel háttérbe szorítja azokat, akik szép és okos gondolataikkal, jóságukkal, áldozatkészségükkel vagy egyéb kulturált emberi tulajdonságaikkal százszor inkább megérdemelnék, hogy foglalkozzunk velük. Néhány hónappal ezelőtt egy mínuszos hír például arról szólt, hogy egy hazánkfia akkora lélekvesztővel hajózta körül a földet, amekkorával a hozzám hasonló szárazföldi patkányok még egy bányató vizeire se merészkednének ki. Ez az ifjú éppen csak belefért a magyar hírességről szóló médiadömpingbe, pedig megérdemelte volna a legnagyobb állami kitüntetéseket, mert aligha lehet elvitatni, hogy akaraterőből, kitartásból meg a vállalt feladat iránti hűségből példásra vizsgázott. Egy normális gondolkodású, egészséges nemzet érzékenyen ügyelne arra, hogy az ilyen, és hasonló teljesítmények követendő példaként álljanak ki az ifjúsága elé, de nálunk mindez csak másod, vagy inkább harmadlagos tényező. A mi, magyar hírességeink azon kívül, hogy pikáns módon levetkőznek, vagy hogy egymás, ugyancsak híresség párjaival kavarnak, semmit nem tudnak felmutatni, amit követni, másolni vagy sokszorosítani lenne érdemes, mégis övék szinte minden dicsőség, amit a média adhat.
Az igazán nagy baj mégsem az, hogy a hírek többsége a misztifikált magyar híresség pitiáner ügyeiről szólnak, vagy hogy ezek a teljesítménykényszeres újságírók által hírként felkonferált semmiségek eltakarják előlünk azt, amit vizsgálgatni érdemes, hanem hogy mire túljutunk rajtuk, mire lehántjuk magunkról a rengeteg sokkoló, botrányos, elképesztő, stb. jelzőt, nemcsak ebből a nagyra fújt hírhólyagból lesz elegünk, hanem mindenből, ami az emberek közötti viszonyokról és ezek fontossági sorrendjéről szól. Még szép, hogy a magyar hírességet mindez nem érdekli, ő köszöni szépen, jól megvan, és tisztelteti a kollégákat: apám sokkal többre hivatott galambjait.
6 komment
2010.03.22. 15:49
Passzolásos korrupció
Csordultig tele van a magyar média azzal, hogy néhány olyan személy is megkapta a mentelmi jogot és indulhat a képviselő választáson, aki ellen bűnvádi eljárás zajlik. Tudom, sokan vannak, akik erre reflexből rávágják, hogy ez az egész egy nagy, tikkasztó marhaság, de mint annyi minden egyéb az életben, ez sem teljesen igaz. A lényeg abban az ősrégi, szittya tételben rejtezik, hogy magyar a magyarnak farkasa. Ha nem volna kitalálva ez a jogi immunitás, a képviselők mást se csinálnának, mint bírósági tárgyalásról bírósági tárgyalásra vándorolnának, mert se szeri se száma nem lenne a személyüket ért feljelengetéseknek. A magyar a magyart ugyanis előszeretettel jelengeti fel, ha van rá alapja, ha nincs.
Most biztosan azt mondják, már hogy a fenébe ne lenne alapja, ha egyszer minden képviselő korrupt, vagy ha nem akkor csúszópénzfüggő szenvedélybeteg. Azt is divat mondani, hogy ha nem lenne a nyakunkon ez a redves korrupció, akkor megállhatnánk, mert itt lenne a Kánaán. Nem vitatom, hogy a korrupció rákfene, meg minden, de nem ez a fő baj, hanem a halogatás.Nemrég a kezembe került a National Geographic egyik száma, ahol találtam, egy cikket a szédületes léptékben fejlődő, gazdasági csodaként működő Szingapúrról. Ez az aprócska városállam részint a kedvező földrajzi fekvésének, részint meg annak köszönheti a sikerét, hogy egy karizmatikus politikusa rájött: az állami vezetőket ugyanúgy meg kell fizetni, mintha a magánszférában tevékenykednének. Cserébe viszont elvárható, hogy felelősségteljes döntéseket hozzanak, éspedig a megfelelő időben, ami a lényeg. Ha egy döntés nem hajszálpontosan akkor születik meg, amikor arra szükség van, akkor a lehetőség elszáll, és halmozódnak az anyagiakban is mérhető kudarcok. Éppen olyan ez, mint a passzolás a fociban: ha nem akkor és oda megy a labda, amikor és ahová kéne, a csatár részint feleslegesen izzad, részint oda a gólhelyzet, sőt az ellenfél nekünk rámol be egyet a kontrából.
Mi, itt Magyarországon a politikusainkkal Mohács óta így vagyunk: teszik nekünk a szépet jobbra és balra, de amikor dönteni kell – akár egy piti kis szerződésről van szó, akár az EU-s pénzek szétosztásáról – jön a huzavona és a vég nélküli aktatologatás. Millió és millió módja van annak, hogy különféle szabályzatokkal és rendeletekkel elkenjék az egyén felelősségét, és valami kollektív maszlagot nyomjanak be a helyére. Pedig a mai, modern, globalizált világban aki nem képes percek, vagy legfeljebb órák alatt tiszta, felelősségteljes döntéseket hozni, az ezermilliárdokat bukik és nem csak forintban.
Az igazán látványos, nokiadobozos meg egyéb rafinált módokon lebonyolított korrupt ügyleteket is ezért az agyonbonyolított, mi magunkat, ők minket fedező technikák miatt nem lehet kiszűrni, de a nemzet legnagyobb tragédiája mégsem ez, hanem sokkal inkább az, hogy amit működőképesnek hiszünk, az a tökéletes katasztrófa. Magyarán a bürokratikus maszlagba bugyolált államapparátus a maga halogató, túlkomplikált, a felelősséget látszatintézkedésekkel annuláló, rosszkor és rossz helyre passzolós módján ezermilliárdos bevételektől fosztja meg az államkasszát.
Mondjam azt, hogy ennek mi, maholnapi szavazópolgárok fogjuk meginni a levét? Nem mondom.
17 komment
2010.03.18. 13:23
Titokzatos őrületek
Ha egy rendes, dolgos családapa egy napon, minden nekikészülés nélkül kiirtja a családját, azt nemigen lehet megállni szó nélkül. A legfelháborítóbb az, hogy ezek a szörnyetegek a tettük elkövetése után rendszerint magukkal is végeznek, mintegy kizárva a rejtély megoldásának lehetőségét. Néha azért előfordul, hogy az elkövető valamilyen trükkös módon menteni próbálja a saját életét, ilyenkor megvan rá a remény, hogy el fogják kapni, és a modern fogdatechnika vívmányait használva előbb-utóbb kiszedik belőle, miért tette azt, amit, de ez már nem igazi tébolyulat, hanem a lehető legközönségesebb bűnügy.
Az eszeveszett őrület csak akkor kiált fel az égig, ha egy megfejthetetlen rejtély párosul hozzá. Ilyenkor az önmagát normálisként aposztrofáló honpolgár úgy érzi, nemcsak a bűntény durvaságával szembesítették, hanem a magyarázat nélküli titok embertelenségével, és ez számára újfent azt bizonyítja, hogy a Jóisten garanciális hibákat vétett, amikor a világot teremtette. Az, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, az ilyen, nonszensz családkiirtáshoz képest fakó érdektelenség, a kör négyszögesítésének paradoxonáról nem is beszélve. Ezekkel a megválaszolhatatlan kérdésekkel jól megvagyunk, de ha egy olyan, átlagos valaki, mint amilyenek mi vagyunk, csak úgy bekattanhat, és szétverheti azoknak a fejét, akiket a bekattanása előtt pár perccel még szeretett, akkor bőven van okunk nagyjavítást kérni a világ idegállapotára.Ez a mostani, tényői eset engem Csáth Géza tragédiájára emlékeztet. Mint köztudott, a súlyosan morfinista író 1919-ben kivégezte a feleségét, aztán - egy rövid elmegyógyintézeti közjátékot követően - öngyilkosságot követett el. Különös módon, ez a borzalmas história nem befolyásolta Csáth megítélését, sőt kifejezetten nagy hatást gyakorolt az utána következő írógenerációkra. Mindez számomra még élénkebben bizonyítja azt, hogy az őrület valahol mélyen, vagy kevésbé mélyen, de mindenkiben benne lakozik (ha írókról van szó, akkor lapozik). Az egyik pillanatban még rendben vagyunk, írunk, építkezünk, meg minden, aztán jön egy rögeszme, és mint valami szemhéj alá szoruló homokszem, csikarni kezd egy érzékeny helyet. Nem is törődünk vele, mert az ilyesmi általában magától elmúlik, de ez a mostani olyan, mint az állandósuló, tompa fogfájás. Lehet, hogy a végén ebbe őrülünk bele: a csikarásból hirtelen éles villanás lesz, hasonló ahhoz, amivel a rövidzárlatos tévé kileheli a lelkét, csak itt egy végső kollapszus is lejátszódik, mert az ember baltát ragad, és lesújt vele a magatehetetlen, gyanútlan gyerekeire, aztán meg a feleségére, utána meg vagy eloszlik a szeme elöl a rövidzárlat füstje vagy nem, a végkifejlet szempontjából teljesen mindegy. Azok után, amit ebben a kiakadt állapotában elkövetett, már ő sem élhet tovább, és ez független attól, hogy ráeszmélt-e a tettei súlyosságára, vagy megmaradt őrültnek abban a dühöngő, pusztító mivoltában, amibe belekeveredett.
Ilyennek képzelem el a dolog lefolyását, de fogalmam sincs, miféle anyagfáradás vagy más technológiai hiba válthatja ki az ilyesmit, és ezzel a nagytiszteletű lélektan sem állhat másként. Amikor egy teljesen normálisnak látszódó ember dúvaddá változik, a pszichiáterek mindig azt mondják, nem tehetnek semmiről. Igazuk lehet, mert nehezen vitatható tény, hogy az elmebajra mind a mai napig nem létezik orvosság, de ha így van, márpedig így van, akkor talán be kéne vallani, hogy ezt a betegség megoldhatatlan feladat elé állítja az orvostudományt. Nemcsak a tisztesség kívánja ezt, hanem az oly sokat emlegetett Hippokratészi eskü is, ami ugyebár egyfajta erkölcsi hitvallás. De ha ez a kinyilatkozás megtörténne, egyrészt láncreakció indulna el a hasonló tehetetlenkedések és hazudozások körében, másfelől egy sokaknak biztos prosperitást adó szakma is kihullana a pikszisből, ami megint csak precedens értéket teremtene. A végén még az is bekövetkezne, hogy mi, titkos és kevésbé titkos őrültek ráébrednénk, egyik hamisság szüli a másikat, és hogy a felelősséget, mint valami strandlabdát, ide-oda pöckölgetik egymásnak azok, akik a sorsunk felől rendelkezhetnek. És ez már színtiszta politika, ráadásul nyakunkon a választás. Faluhelyen erre mondják azt, hogy kész őrület.