A magyar ember úgy vélekedik, hogy amit nem tiltanak vasbetűkkel, Wertheim zárral és aknamezővel, azt meg szabad csinálni. Nem tudom, más országokban miként van ez, szinte biztos, hogy nagyon hasonlóan, de mivel magyar vagyok és ebben a hazában élek, nem foghatom ezt rá a dánokra vagy a svédekre, csak miránk, magyarokra.
A törvény például nem tiltja, hogy valaki átjelentkezzen egy másik szavazóhelyre, sőt ezt a faramuci ügyet inkább szabályozni próbálja, mintegy feltételezve, hogy néptársaink csak akkor tartózkodnak a lakókörletükben, ha szavazásmentes időt mutat a naptár. A politikusok olvasatában ez úgy működik, hogy suba alatt megpróbálnak minél több elkötelezett szavazójukat átkommendálni abba a körzetbe, ahol a jelöltjük győzelmi esélyeket dédelget. Baj akkor keletkezik, ha ezt az átjelentkeztetést menedzselő, vagy verbálisan támogató politikusok ugyancsak verbálisan mélyen elítélik és megvetik az ellentábort, azt feltételezvén róla, hogy két pofával habzsolja a tiltott gyümölcsöt, magyarán: szervezi és bonyolítja az átjelentkeztetést. A szavazó ekkor a meghasonlás állapotába kerül, ám ez speciel senkit sem érdekel.De vannak olyan megbízott személyek is, akik ezt az egészet felügyelik, vagy divatos nemzetközi kifejezéssel élve bonyolítják. Ők azok, akik - látván az átjelentkezéses metódus csődjét és abszurditását - valamilyen nehezen körvonalazható, mondhatni éterikus szakértői státusra vagy pozícióra hivatkozva kijelentik: szar a törvény. Ez is jellegzetes magyar sajátosság: a törvény mindig szar, és bár értelmezni ugyan lehet, sőt kell is, ami a megoldást illei, itt kérem abszolút tehetetlenek vagyunk.
A felelősség innentől az Atyaúristené, aki ugyancsak sáros, mert a saját törvényhozói jogkörében is szarul tevékenykedett, nevezetesen több olyan törvényt alkotott, ami már a kihirdetése pillanatában is működésképtelennek bizonyult. Legnagyobb hibája például az volt, hogy uralkodó fajjá tette az embert, ám ennek részleteibe most ne menjünk bele.
A törvény tehát szar, de nem azért mert kapkodva, átgondolatlanul lett megcsinálva, hanem mert a maga naturális, meztelen csiga valóságában egyáltalán létezik. Már az is kész röhej, hogy egy ilyen miniatűr országban, mint amilyen mi vagyunk, 386 országgyűlési képviselő apasztja a közvagyont. Azokban a rég elfeledett időkben, amikor még világbirodalom voltunk, ez még belefért volna a költségvetésbe, de Trianon óta egy nap leforgása alatt bármelyik országcsücsökből bármelyik országcsücsökbe el tudunk jutni, ami ugyebár sokat elárul a dimenziónkról meg a képességeinkről.
És innentől tolakszik elő a nagyon logikus kérdés: ebben a miniállamban, amit magunk között Magyarországnak nevezünk, és ahol négyévente egyszer vannak a parlamenti választások, miért kell kavarni a szart ezzel az átjelentkezéssel? Erre az egy – vagy maximum két – napra menjen szépen mindenki haza, látogassa meg a rokonságot, vigyen virágot a nagyik sírjára, igyon egyet a régi ismerősökkel és szedje ki a levélszekrényből azt a rengeteg levelet, amit az APEH négy év alatt belegyömöszölt. Ha ez macerás neki, akkor ne szavazzon (az egyik ismerősöm Németországból jött haza szavazni, majdnem ezer kilométert nyomva le csak idefele), de az is igaz, hogy így sokkal unalmasabb lenne a kampány. Nem tudom, megéri-e?
Lehet, sőt biztos, hogy e mögött a jelenség mögött az is ott van, hogy az a minőség, amit a Népszabi anyahajóként hordozgatott a magyar újságírás állóvizein, az utóbbi időben kezdett berozsdásodni, de ennél sokkal fontosabb, hogy a tájékoztatásban zajló revolúciónak a nyomtatásban megjelenő lapok isszák meg a levét. Hála az internetnek, nagyon sokan vagyunk, akik évek óta egy fityinget sem áldoztunk politikai napilapokra, mégis tűrhetően eltájékozódunk mindenben. Még a publicisztikákkal sem állunk hadilábon, mert ha nem is rögtön, de egy-két óra késéssel ezekhez is hozzáférhetünk.
Ez a féreglyukas vízió ragyogó alkalmat kínált arra, hogy előlépjek az ismeretlenség homályából és az emberiség elé tárjam hosszú időn át érlelt világkeletkezés-elméletemet, de mielőtt nekiláthattam volna az írásnak, el kellett intéznem egy bagatell ügyet. Minden évben kapok egy formanyomtatványt attól a gázkészülék-szerelő cégtől, aki tíz évvel ezelőtt a cirkómat beüzemelte. Visszafogottan, ámde határozottan presszionálnak arra, hogy végeztessem el velük a készülék éves szervizelését, amire egészen idáig fittyet hánytam. A cirkóm tíz éve biztosítja számomra a meleg vizet, és most sincs vele bajom, de tíz év az ugyebár tíz év. Emberi számítás szerint végső ideje lenne kicserélni benne az elektródákat, és kifújni belőle a port, ezért az elodázgatás politikáját feladva, úgy döntöttem, ma felhívom a levélben talált számot, és megállapodok a szervizelés időpontjáról. Aztán jöhet a féreglyuk.
A számítógépes játékok világa más dimenzió. Itt nem magányos entuziaszták munkájának gyümölcsét dézsmálják meg azok, akik a feltört gamék után kinyújtják a kezüket, itt a Tranzitszálló költségvetéséhez képest kacagtató összegről, dollármilliókról van szó. Nem is csoda, hogy a legnagyobb forgalmazók Hamurabi uralkodásától napjainkig azon törik a fejüket, miként lehetne megakadályozni ezt a fajta lopkodást. Az Ubisoft játékforgalmazó cég legújabb vívmánya ezen a téren abban nyilvánul meg, hogy netkapcsolat nélkül a termékük egész egyszerűen nem működik. Hiába vesszük meg a progit jogtisztán, és hiába installáljuk fel szakszerűen a masinánkra, szarik nekünk funkcionálni, ha nem gondoskodtunk megfelelő sávszélességű netkapcsolatról.