Olyan világból származom, ahol hitelt felvenni megsemmisítő szégyen. Nekünk nem volt semmilyen vagyonunk, tulajdonilag még azzal az ócska parasztházzal sem mi rendelkeztünk, amit apám egész életében toldozgatott-foltozgatott, és televízióra is utolsóként tettünk szert az utcában. Mégsem gondolkodtunk azon, hogy hitelt vegyünk fel a banktól, mert aki ilyesmire szánta magát, a közfelfogás szerint a könnyelműség és a meggondolatlanság oltárára tett rá egy nagy áldozatot. De a közfelfogás nem is igazán számított, mert már minimális paraszti józan ésszel is bárki rájöhetett arra, hogy a bank mindig a maga hasznát nézi, és ez nem vág egybe a hitelfelvevők szorult helyzetével.
És most azt olvasom, hogy több mint nyolcszázezren vannak azok, akik 90 napnál hosszabb ideje képtelenek a hitelük törlesztésére. Képzelem, hogy dörzsölik a bankok a tenyerüket! Fényesen bejött az emberek naivitására játszó taktika, meg az, hogy a tévében már évek óta jószerével másféle reklámot se lehet látni, mint azt, hogy ez vagy az a bank milyen könnyen és egyszerűen ad hitelt. A naiv, reflexből cselekvő emberek szempontjából a hitel elegáns dolog, mi több, sorsközösség. Akinek nincs hitele, éppen olyan maradi, mint az a fiatal, aki megveti a cigarettát. A hitellel rendelkezők, a kocsira, lakásra, miegyébre felvett adósságot maga mögött tudók kinézik őt a sorból, ami maga a megtestesült szégyen.Lehet, hogy akinek jó vaskos banki hitel sorvasztja a vállát, most mindenfélét kíván nekem, és azt mondja, a büdös életbe nem lett volna saját lakása, ha nem bonyolódik bele egy ilyen ügyletbe. Ha úgy vesszük ez a dühödt reagálás jogos is, mert lottónyeremény vagy szülői donáció nélkül a mostani fiatalok tényleg csak a bankban reménykedhetnek, de ez inkább a magyar mentalitásból eredő kötöttség. Vannak országok, ahol az embereknek egy bizonyos mondén életszínvonal alatt eszükbe sem jut magántulajdonú ingatlannal kínlódni, mert ha bérlik a lakást, olcsóbban megússzák. Minálunk ez a gondolkodás a könnyelmű, léha élet megfelelője, pedig ha kiszámítjuk, hogy havi bontásban mennyibe kerül egy banki hitelből megvett lakás részleteinek törlesztése, biztosan meglepődnénk az eredményen. Egyébként van egy ismerősöm, akik képletesen szólva bedobta a törülközőt: eladta a hitelből vett lakását, visszafizette a kölcsöneit és mostantól bérli azt a lakást, amelyben a családjával él. Azt mondja, sokkal nyugodtabb így az élete.
De a lakásvásárlás csak egy a sok fölösleges hitelfelvételi lehetőség közül. Olyanról például még nem hallottam, hogy valaki kenyérre meg tejre kért kölcsönt a banktól, mert az ilyesmire azért még mindenkinek futja. Hitelt azokra a cikkekre szokás kérni, amelyekről elhitetik, hogy nem létezhetünk nélkülük, pedig az igazság ennek éppen az ellentéte. Budapesten például teljesen fölösleges gépkocsit tartani. Nem azért, mert olyan fényes a tömegközlekedés, hanem mert egy órán belül bárhová oda lehet érni, mondjuk, kerékpárral is. A nagyképernyőjű színes tévékről és az egyéb műszaki csodákról pedig ne is beszéljünk. Az a moslék, ami tévéadás gyanánt elénk folyik, sokkal silányabb vételi minőségben sem okozna lelki elferdülést, úgyhogy aki emiatt hitelügyletbe bonyolódik, meg is érdemli a sorsát.
A hitelválság szerintem lecsapódása és következménye annak a javarészt szemfényvesztésre épülő globális fogyasztói politikának, aminek többé vagy kevésbé mindannyian áldozatai vagyunk. Nem kétséges, hogy ez a helyzet egyszerre áldatlan és tarthatatlan, de a kamatlábak sorozatos újradefiniálása helyett inkább egy őszinte és átfogó felvilágosító kampánnyal kéne próbálkozni.
Kis kölökként rettentően irtóztam ezektől a tűzlángszerűen megfoghatatlan varangyoktól, akiknek titokzatosságán a rossz vételi minőség is sokat lendített, de aztán barátságosabb idők jöttek, aláírták az atomsorompó egyezményt, és a sci-fi sem festette többé az égre az ördögöt, vagy legalábbis nem mindig ez volt a célkitűzése. Divatba jöttek az olyan humánus, észérvekre alapozó hipotézisek is, hogy egy a világűrben utazni képes, fejlett civilizáció alapból nem lehet velünk, primitívebb lényekkel annyira ellenséges, ahogy azt H. G. Wells a Földet megtámadó marslakók kapcsán elképzelte. Mire észbe kaptunk, a tudományos fantasztikus irodalom már át is alakult egyfajta hamis idillt és inkább az emberi faj gonoszságát hirdető tanmese gyűjteménnyé.
Ha a kétharmad úgy vonult volna végig az ország fölött, ahogy egy jó, izmos hurrikán, üszkös romokat és hullahegyeket hagyva maga után, akkor minden rendben van. Ilyenkor az ember megpróbál a törmelék alól kirángatni egy hokedlit, hogy rátelepedve újradefiniálja az életét, de ebben a mostani sújtásban nincs se törmelék se hokedli. A kétharmad úgy terül rá az országra, ahogy az izlandi vulkáni hamu: látszólag minden okés, a levegő olyan tisztának tűnik, hogy szinte harapdálni lehet, de fönt, a magasban ott lebeg, és mindenkit egyformán fenyeget ez az undorító, gyilkos állag.
Akkora betűkkel virít az egyik létesítmény kirakatában, hogy majd kiveri a szemem, de mindig előcsalja belőlem a kérdést: ha szépségszalon, akkor mi másról lehetne szó, ha nem testfogyasztásról? Ez így fellengősen nagyzolónak, mi több: marhaságnak tűnik, mert azt sulykolja belénk, ami amúgy is evidens. Még szép, hogy testfogyasztásról van szó, mert ennek ugyebár nincs alternatívája. Ha történetesen lenne, azt lélekfogyasztásnak kéne nevezni.
Nemesül, most arról van szó, hogy irtózom a repüléstől. Mindez idáig egyszer tartózkodtam csak légi járművön, akkor is azért, mert egy ismerősöm megbízásából légi fotókat kellett készítenem Budapestről. A Socata-típusú gép, amellyel repültünk, az égi járművek legalsó kategóriája, olyasmi, mint a kispolski a kocsik között. Azon a bizonyos napon, amikor az eksönre sor került, közepes erősségű szél fütyült a székesfőváros fölött – egy darabig a felszállási engedélyünk is kérdéses volt –, aminek következtében a gép úgy rázkódott, hogy a fotómasinámmal alig találtam meg rajta a plexiablakot. Ez a küszködés szerencsésen elvonta a figyelmemet attól a ténytől, hogy kb. ötszáz méter magasban billegek egy rozoga lélekvesztőben, így nem lettem rosszul, és később, amikor földet értünk, nem maradt meg bennem a halálfélelem tüskéje.