Ragyogó alkalom kínálkozik, hogy Csehov A dohányzás ártalmasságáról című remekének mintájára megírjam végre azt a jegyzetet, ami időtlen idők óta foglalkoztat. Mint köztudott, Csehov kisprózájában az előadást tartó professzor inkább a feleségéhez fűződő ambivalens viszonyáról értekezik, ami ugyebár színtiszta mellébeszélés, de nem baj.
Nemesül, most arról van szó, hogy irtózom a repüléstől. Mindez idáig egyszer tartózkodtam csak légi járművön, akkor is azért, mert egy ismerősöm megbízásából légi fotókat kellett készítenem Budapestről. A Socata-típusú gép, amellyel repültünk, az égi járművek legalsó kategóriája, olyasmi, mint a kispolski a kocsik között. Azon a bizonyos napon, amikor az eksönre sor került, közepes erősségű szél fütyült a székesfőváros fölött – egy darabig a felszállási engedélyünk is kérdéses volt –, aminek következtében a gép úgy rázkódott, hogy a fotómasinámmal alig találtam meg rajta a plexiablakot. Ez a küszködés szerencsésen elvonta a figyelmemet attól a ténytől, hogy kb. ötszáz méter magasban billegek egy rozoga lélekvesztőben, így nem lettem rosszul, és később, amikor földet értünk, nem maradt meg bennem a halálfélelem tüskéje.
De remélem, ez volt az első és egyben az utolsó ilyen kalandom, mert szerintem abban, hogy ház nagyságú gépek csak úgy, összevissza repkednek, van valami diabolikus. Ha isten az akarta volna, hogy az ember repülni tudjon, szárnyakat, vagy lökhajtást adott volna neki, bár nem is a dolog filozófiai hátterével van bajom, hanem azzal, hogy ez a mutatvány, mármint hogy a gép repül, teljes egészében technikai kérdés. A technika pedig arról nevezetes, hogy meghibásodhat. Minél nagyobb az alkatrészek száma, annál nagyobb a hiba előfordulásának esélye. És ha egy ilyen dög odafönt bemondja az unalmast, nem úgy áll meg, ahogy az út szélén a kifújt fejpakolású autó.Ez az, ami engem visszarettent. Igaz, hogy a repülőgépes balesetek ritkábbak, mint a gépkocsi használatból adódóak, de az előbbinél az életbenmaradási esély nemhogy csekély, hanem egyenesen nulla.
Mindebből szervesen következik, hogy a vulkánkitörés miatti repülési tilalmat csöndes kárörömmel figyelem. Az elpuhult, elkényelmesedett, tohonya utasnépség most legalább megtanulja, mit jelent autóbuszon megtenni több száz, esetleg több ezer kilométert, ami bármennyire is hajmeresztőnek tűnik, egyáltalán nem az. Pár évvel ezelőtt Törökországban jártam, végigbuszozva egész Anatóliát, le a puccos üdülőhelynek számító Antalyáig. Nem sokkal utánam egy ismerősöm is odalátogatott, de ő repülőn. Felszállt Budapesten, és öt óra múlva már az antalyai akvapark hűs vizében lubickolhatott. Nem fáradtan és elgyötörten érkezett meg, ahogy én, de fogalma sem volt Anatóliáról.
Ez a baj a mai világgal: ripsz-ropsz ott akarunk lenni, ahová a vágyaink hajszolnak bennünket, mert arról a hihetetlen csodáról, amit maga az út megtétele jelent, nem veszünk tudomást. A légi közlekedés a felületes, felszínes emberek vallása. Aki repülőre ül, fogalma sincs arról a tisztelettudó alázatról, amellyel az előttünk álló távolság iránt kell viseltetni. A kényelmünk miatt elfeledkezünk arról, hogy minden egyes repülőút újabb adaggal járul hozzá a föld tönkretételéhez, mert most már mindig, mindenben ez az érem egyik oldala: a kényelem vajon miben, és mily mértékben sürgeti az emberiség végpusztulását?
Állítólag a sztratoszférában szétszóródó vulkáni hamu vissza fogja verni a napsugarak egy részét, hatékonyan csökkentve ezáltal a globális felmelegedés mértékét. Ha ez igaz, egyszer még örülni fogunk annak, hogy momentán nem repülhetünk.
www.regenytar.hu
