A beteges horror legújabb keletű remekműve, a The Human Centipede (Az emberi százlábú) mély felháborodást generált a mozit még mindig komolyan vevők egyre fogyatkozó táborában. Vannak, akik azt mondják, ezt a gusztustalanságot már nem lehet űberelni, mert ez már a Mariana-árok. Szép is lenne. Az újkeletű horror egyik legmarkánsabb képviselője az 1970-es születésű M. Night Shyamalan, aki a Hatodik érzékkel nem egész harminc évesen az Oscar-díj jelölésig vitte, például lazán leverhetné ezt az egész bagázst, ha megtalálná és magáévá tenné az alábbi filmötletet.
A szar című horrormozi cselekménye egy békés ohiói kisvárosban kezdődik, ahol a kormány által finanszírozott titkos atomkísérletek hatására életjeleket kezd mutatni a szerves hulladék, de különösen az emberi szar. A nyitó jelenetben egy bankár a rá váró veszedelemről mit sem sejtve bezárkózik munkahelyének klozetjébe, és békésen nagydolgozni kezd. A következő pillanatban velőtrázó ordítás tölti be az irodaházat: a sugárzástól életre kelt kula alattomos kis szörnyeteggé válva alulról szétmarcangolja a gazdáját, majd beveti magát a csatornába, hogy félelmetes tudását átadja a fajtársainak.
A szar innentől tipikusan shyamalanos fordulatot vesz: megismerkedünk egy tipikus amerikai családdal, amelynek tagjai a sok kocsiban üléstől állandó székrekedéssel küzdenek, olyannyira, hogy Bob, a családfő jelentkezik egy emésztésregulációs tanfolyamra. A szeánsz idején a szükségre vonuló csoporttársakat azonban egy láthatatlan erő vérsere tépdesi a klozetben. Innentől elszabadul a pokol és a pánik.
A helyi Szervestrágyakészítő Intézetben egy kuladarab éppen akkor lép meg az asztalról, amikor mikroszkóp alá helyezve az asszisztens rájön: egy miniatűr rémségről van szó, aki – vagy ami – gyors akár a villám. Az elszabadult kakadarab valóságos vérfürdőt rendez az intézetben, de az asszisztensnek az utolsó pillanatban mégis sikerül betelefonálni a helyi rádióba, hogy a véres gyilkosságokat a mutáns szarhurkák okozzák.
Ha eddig tipikusan shyamalanos volt a film, akkor innentől még tipikusabb lesz: az emberek pánikszerűen menekülésbe kezdenek, és valóságos hajtóvadászatot rendeznek a vécészökevények után. A nagy galibában eldugulnak a sztrádák, az emberekre pedig az idegességtől rájön a reccsenthetnék. Fogcsikorgatva, izzadva a bélcsavarodást is vállalva türtőztetik magukat, ameddig bírják, de végül csak berohannak a bokrok közé, ahonnét soha többet nem jönnek vissza. Amerika autópályáit csakhamar ádáz szarhurka hordák tartják rettegésben.
Még inkább tipikusan shyamalanos húzással mozgósítják a nemzeti gárdát, akik lángszórókkal próbálnak úrrá lenni a helyből négy métert is ugorni képes szörnyetegeken. Nekik tablettás kaját rendszeresítnek, így a székelést hosszú időre kiküszöbölhetik, de az egyszerű hétköznapi embert halálos veszély fenyegeti a saját fenekéből, hiszen az onnét kipottyanó matéria rögtön a tulajdonosa ellen fordul.
Amikor már minden veszni látszik, az ugyancsak menekülni kénytelen Bob – eddigre már a feleségét, anyósát és nagyobbik fiát is elveszítette – véletlenül rádöbben, hogy ha vécézés közben a ZZ Top együttes zenéjét hallgatja, akkor a hurka felharmonikusai összekeverednek az alharmonikusaival és megmarad szerves hulladéknak. E világra szóló fölfedezésnek köszönve mindenütt a ZZ Top számait kezdi nyomatni az elektronikus média, ami ugyanúgy porlasztja bűzös kis tócsákká a harcias barna hurkákat, miként az oxigén tette tönkre a marslakókat H.G. Wells kultikus regényében.
A film végén minden jóra fordul, de tipikusan shyamalanos módszerrel nyitva marad egy kiskapu: a legelső őskula sunyin megbújva lapul egy csatornalyuk kijáratánál, miközben körülötte száthúsz decibellel tombol a Blue Jeans Blues.
A rendező azt sugalmazza, hogy ez az egész ügy koránsincs véget, és ha vécére megyünk, fejszét, jégcsákányt vagy valamilyen egyéb önvédelmi eszközt feltétlenül vigyünk magunkkal.
Nem mintha Barcelona drukker lennék, de ennek a dolognak ez a csapat az egyik legújabb kori kárvallottja: mint köztudott, a katalán gárda Milánóban az Inter ellen kapott egy gólt, amikor az ellenfél csatára, hogy úgy mondjam, a leshatárról ugrott ki. Ezt a gólt a mérkőzés bírája megadta, viszont Barcelonában egy hajszálra ugyanilyent az éppen aktuális bíró megsemmisített. Ennyin múlott az, hogy nem a Barcelona, hanem az Inter jutott az idei BL-döntőbe.
Mi tagadás, egy kissé meg is bántam, hogy ilyen könnyen lépre mentem, mert alapból nem hiszek az ilyesfajta kapcsolatteremtésben. Aki azért használja ezt az egészet, mert magányos, a monitort bámulva még ugyanolyan magányos marad, nem beszélve arról, hogy az egyedüllét nem a legjobb tanácsadó. A társtalan ember néha olyan tettekre és megnyilatkozásokra sarkallja önmagát, amelyeket egy jól működő társas kapcsolatban restellne. Egy közösségi portál kiváló terepe lehet az ebből fakadó exhibicionizmusnak, ami részint nevetségessé teszi, részint kiszolgáltatja őt azoknak, akik ezt a magamutogatást a prédára leső hiénák szenvtelenségével figyelik.
A jó isten tudná megmondani, hogy Gelléri Andor Endre örült volna-e annak, ha megtudja: Pármai likőr című novellája az Úr 2010-ik esztendejében érettségi tétel lesz az érettségi tételek között. Nem tudom, mit lépett volna erre, de tán szelíden elpirulva, fejét lehajtva és cipője orrával egy odatévedt utcakavicsot birizgálva megjegyzi, hogy ugyan kérem, azt csak egy kis ügyetlenkedés, nem méltó erre a megtiszteltetésre, mert nincs benne semmi, amivel a sokra hivatott ifjúság próbára tehetné önmagát. Fogalma sincs, hogy a mélyen tisztelt tételkiválasztó bizottság miért éppen ezt a lapos írását vette elő, hiszen kár tagadni, hogy ez a munka pénzszerzési jelleggel íródott, éspedig odakenve, alig fél órával a lapzárta előtt. Mindez talán meg is látszik rajta, de vannak helyzetek, amikor az íróember egyszerűen rákényszerül, hogy elővegyen egy adomát, vagy egy viccet, és ezt a viccet novellaként felöltöztetve odategye a redaktor úr íróasztalára. Ilyenkor abban reménykedik, hogy a redaktor úr is érzi az idő szorítását, ezért csak legyint, hogy jól van, ezt most lenyeljük, de a jövő héten azért többre lesz szükség, mert a rafinált pesti olvasót huzamosabb időn keresztül nem lehet becsapni, ha azokkal a poénokkal traktáljuk, amelyeket a szomszédjától is meghallhat, a végén még lemondja az újságot.
A múlt század nyolcvanas éveinek második felében, az egyik jugoszláv tagköztársaság, a magyar történelemkönyvek lapjain is szereplő Bosznia nyugati részén feltűnt egy politikus, aki fejébe vette, hogy felvirágoztatja szülővidéke gazdaságát. Ezt a figurát Fikret Abdicsnak hívták, és egy bizonyos Velika Kladusa nevű városban ténykedett. Mivel Abdics magas pártfunkciót töltött be, olyan intézkedéseket is foganatosíthatott, amelyek hogy úgy mondjam, szőrmentén megkerülték a jugoszláv törvényeket. Először is alapított a szülővárosában egy pulykafarmot, aztán egy pulykakonzervgyárat, majd göngyöleggyárat, mert a terméket csomagolni is kellett, és minden egyebet, ami ehhez a gombaként kinövő gyárkomplexumhoz passzolt.