Az egyik közösségi portál állítólag elérte azt a szintet, hogy veszteség belőle kimaradni. Mivel más se hiányozna nekem, mint egy újabb veszteség, nyomban beregisztráltam magam erre a portálra, és lendületből be is kommenteztem pár helyre, hogy lássam, mennyire megy ez nekem. A következmény nem sokáig váratott magára: a profik valami számomra ismeretlen, fanyar humorral rögtön nekem estek, és szétcincáltak. Azóta csak szemlélődöm.
Mi tagadás, egy kissé meg is bántam, hogy ilyen könnyen lépre mentem, mert alapból nem hiszek az ilyesfajta kapcsolatteremtésben. Aki azért használja ezt az egészet, mert magányos, a monitort bámulva még ugyanolyan magányos marad, nem beszélve arról, hogy az egyedüllét nem a legjobb tanácsadó. A társtalan ember néha olyan tettekre és megnyilatkozásokra sarkallja önmagát, amelyeket egy jól működő társas kapcsolatban restellne. Egy közösségi portál kiváló terepe lehet az ebből fakadó exhibicionizmusnak, ami részint nevetségessé teszi, részint kiszolgáltatja őt azoknak, akik ezt a magamutogatást a prédára leső hiénák szenvtelenségével figyelik.Ez a közösségi portálos nyüzsgés engem arra az állapota emlékeztet, amikor valamilyen tudtamódosító szer munkál az emberben, bár nekem erről – a tévét leszámítva – nincsenek egzakt tapasztalataim. Az viszont tény, hogy egy kis odafigyeléssel úgy is fel lehet térképezni valakit, ha megnézzük, kik az ismerősei, milyen szájtokat látogat és milyen témákhoz teszi hozzá a maga kommentjét. Lehet, hogy ebből nem derül ki, hogy az illető kedveli-e a kubista festészetet, de a politikai beállítottságától az általános világszemléletéig minden föltérképezhető. Emlékszem, ifjabb éveimben mennyire elkeserített az a felismerés, hogy nem tudok úgy viselkedni, amit a pszichológia ne lenne képes valamilyen típuselnevezéssel definiálni, pedig a közösségi portálok akkor még sehol sem voltak. Mostanában még csak viselkedni sem kell, teszem azt úgy, hogy az ember dühöng egyet, aztán meg azt mondja, ez az egész csak viccből volt, mert ha kiderül róla, hogy van accountja valamelyik nagy, világátfogó közösségi portálon, szinte pillanatok alatt kideríthető róla, az agresszivitás vagy a viccelődés az igazi énje.
De ha már a pszichológiánál tartottunk, ennek az egésznek van egy másik vonzata is, mert az ember szeret felvágni azzal, amije van. Régebben a rabszolgáinak számával dicsekedett, aztán a könyveivel, most meg azzal, hány ismerőst tudhat magáénak ebben a nagy, netes brancsban. Pár haverral lézengeni a virtuális nyilvánosság előtt nemcsak komolytalanság, hanem maga a leszereplés. Aki tehát volt olyan könnyelmű, hogy betagosodott ebbe a közösségbe, egy önmagát gerjesztő, teljesítménykényszeres ismerősvadászat közepén találja magát. Nem tehet mást, mint lassú becserkészéssel vagy gátlástalan lerohanással gyarapítani az ösmerősöket, mert különben apró légypiszokká válik ebben a valódi életbe is egyre inkább átterjedő, bájtokból épített világban.
Hátborzongató közhely lenne, ha azt mondanám, minden, ami első pillantásra egyszerűnek és kényelmesnek látszik, egy idő után busás fizetséget követel. A közösségi portálok esetében arról van szó, hogy mindezért a sok jóságért hosszú távon a valódi kapcsolataink elsorvadásával fogunk fizetni. Ez a közhely a kezénél fogva húzza maga után azt a másikat, hogy mindaz, amit magunkról kifecsegünk, valahol, valakinek az adatbázisában megőrzésre kerül. Úgy mondom ezt, hogy még csak nem is vagyok paranoiás, legalábbis nem jobban és nem kevésbé, mint a magyar átlag, de olvastam Danilo Kistől A holtak enciklopédiáját, és mélyen bennem maradt. Erről a közösségi portálos dologról nekem ez a novella jut eszembe.
