Ma kint voltam dedikálni a Vörösmarty téren, és mivel ez a hozzám hasonló kaliberű íróknál a kozmikus magány szinonimája, volt időm eltöprengeni a világ dolgainak folyásán. Eszembe jutott például, hogy ezt az elavult, röghöz- és könyvhöz kötött ajánlási metódust végső ideje lenne felváltani valami korszerűbbel. Itt van például az információs szupersztráda és vele együtt az internet. Egymás után nyílnak meg a különféle ügyfélkapuk és közszolgálati portálok, miért ne lehetne a dedikálást is ilyen módon megoldani?
Az íróember otthon, pizsamában leülne a gépe elé, és lesné az e-mail címére érkező dedikációs igényléseket. Nem kéne zavartan pislognia, hogy azt az egy szál, mosolyogva elébe tolakodó rajongóját vajon honnan ismeri, a neve ott díszelegne a levél fejlécén. És az ad hoc dedikálással járó lámpalázat is kiküszöbölhetné, mert végtére is otthon ülne a kedvenc karosszékében, mint mondottam, pizsamában, és ha történetesen nem jutna eszébe semmilyen szellemesség, gyorsan körbenézhetné az erre szakosodott netes fórumokat és lelophatna róluk valamit.Technikailag mindez nagyon egyszerűen zajlana: a névre szólóan megírt dedikációkat csupán csak vissza kéne küldeni az igénylőnek, aki ugyancsak otthon, pizsamában, elővenné az író dedikálásra szánt könyvét és saját kezűleg beleírná magának az e-postán kapott szöveget. A hamisítások elkerülése céljából természetesen létre kéne hozni egy internetes portált, az on-line dedikációk adatbázisával, hogy a könyvekbe írt szövegek valódiságát ellenőrizni tudják azok, akiknek természete az örök kukacoskodás. Ezt megkönnyítendő egy certification number is járna minden egyes on-line dedikációhoz, amit a Windows eredetiségét igazoló címkéhez hasonlóan a tulajdonos köteles lenne beleírnia a könyvébe, és ami kereshető lenne a már emlegetett adatbázisban.
Ez volna az on-line dedikációk fapados változata, mert aki kuriózumszámba menő, művészpéldány ajánlást szeretne a könyvébe, kérhetne egy kézzel írt, szkennelt szöveget is. A szöveget grafikus fájl formájában kapná meg, és fóliára, tükörnyomással kinyomtatva úgy vihetné be a kötet szennycímlapjára, hogy az írást tartalmazó fóliát ráhelyezné a kívánt helyre és egy súllyal, vagy körömmel megdörzsölgetné, hogy a rajta lévő szöveg egyfajta pecsétnyomatként reprodulálódjon a lapon. A certification number itt már csak a katalogizálás miatt volna szükséges, mert maga a szöveg semmiben sem térne el egy mai, végletekig elavult, macskakaparásos dedikációtól.
A módszer kidolgozásában idáig jutottam el, mert mindösszesen egy órát kellett rostokolnom a könyvem mellett, mélán tűrve, hogy az arra járkálók állatkerti majomként megbámuljanak. Pedig még ki kellett volna dolgoznom a találmány agyagi részét is, hiszen egy ilyen certification numberes, portálon nyilvántartott ügylet pénzbe kerül. A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy az emberek rögtön trehányakká válnak a befizetésekkel, ha valamiért utólag kell fizetniük, ezért a dedikálási illetéket előre és kápében kéne lepengetniük, amiből szervesen következik, hogy szó sem lehetne pizsamás, otthoni bogarászásról. Attól félek, ezeket az on-line dedikálós állomásokat a könyvheti nyüzsgés közepén kéne felállítani, mert a beszedett illetékről nyugtát, netán ÁFÁ-s számlát kéne adni azoknak, akik ezt a dolgot le tudják írni az adójukból.
És itt tolakszik be a képbe az igazi vízió: egy jövőbeli könyvhéten szorosan egymás mellett sokasodnak majd a dedikáló monitorok a Vörösmarty téren, az írók pedig elébük hajolva buzgón pötyögtetik rájuk a személyre szóló ajánlásokat. Nekem, a mellőzött, kutyába se vett dedikálónak ez azért is tetszene, mert így legalább elfoglalhatnám magam valamilyen netes látszattevékenységgel. Van erre a magatartásra egy jó latin mondás is, de momentán nem jut eszembe. Mindjárt rákeresek a neten.
Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy kilencven év egy nép történelmében nem nagy idő, de ha csodát kell tenni, ennél kevesebb is elég. Periklész például huszonvalahány évig regnált Athénben, de ez idő alatt a városban olyan létesítmények teremtődtek, mint az Akropolisz fellegvára – igaz, ehhez a mutatványhoz Periklésznek rendelkezésére állt a perzsák elleni létrejött Déloszi Szövetség teljes kincstára.
Most inkább nem mennék bele abba, mi lehetne ez a véletlenül mégis bejövő dolog, mert nem ismerem az izlandi viccpárt programját, de valami olyasmire gondolok, mint amikor az ember a totón a tizenhárom plusz egy találatra játszik, csak éppen megfordítva: fogadásból vagy más megfontolásból arra törekszik, ne legyen egyetlen találata sem. Ilyenkor vajon ki merne aláírni egy kötelezvényt, hogy minden vagyonát odaadja, ha szándékai ellenére csak egy eredményt is eltrafál? A lottóval ez a dolog könnyebben elképzelhető, mert ott kilencvenből ötöt kell találni, de az abszolut biztos nulla találat itt is necces. Vagy vegyük például a teniszt: ha az élet összehozna egy meccset a jelenlegi világelső, Rafael Nadal és énköztem, a spanyol vajon alá merné-e írni, hogy az egész vagyonát nekem adja, ha három szettben akár egyetlen pontot is megvalósítok ellene? A realitás talajáról nézve minden amellett szól, hogy semmilyen ellenállást nem tudnék ellene kifejteni - ötven éves elmúltam, túlsúlyos vagyok, a kondícióm is pocsék, és bár régebben teniszezgettem, sosem sikerült túlhaladnom a kezdő amatőr szintet - , mégis, kötve hiszem, hogy Rafael ne ütne ellenem legalább egy kettős hibát, vagy ne engedne ki legalább egyszer annyira, hogy egy véletlenül visszatett labdámat ne juttasson a hálóba vagy a vonal mögé.
Hamarjában nem tudnám megmondani, mióta végzem ezt a rítust, de hogy évtizedekben lehet számolni az biztos. Alapos okom van tehát kijelenteni, hogy ezekben a reggeli műsorokban soha nem hangzik el olyasmi, ami egy aranyhal memóriáját meghaladó időintervallumig – ez a csinos állatka állítólag három másodpercnél korábbra képtelen visszaemlékezni – leköthetné az embert. A forgatókönyv is mindig ugyanaz: a riporter megpendít valamilyen fingatós témát, mondjuk azt, hogy a meghívott politikust ad momentán hűtlen kezeléssel vádolják. Ez a csali, amire a néző rendszerint felfigyel, és reflexből azt gondolja, van isten, most végre tökönkapják ezt a nagyképű, szemét állatot. A riporter erre még rá is tesz egy lapáttal, mert szinte már fölényesen magabiztos. Még az is kinéz ebből az ügyből, hogy a politikus ott helyben megtörik és azonnali, töredelmes beismerő vallomást tesz. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy az ember megfeledkezzen a másodpercre kicentizett idejéről, és ahelyett, hogy hozzáfogna egy ing kivasalásához – jó ha két perce marad rá – inkább a tegnapit vegye föl, mert ez alatt a két perc alatt még az is kiderülhet, hogy ez a jóember a döglött egeret is kilopta az egyébként üres államkasszából. 
Számomra ez a legszebb történet a Csipkerózsika óta, mert ékesen bizonyítja, miért tart ott az EU, ahol jelenleg állomásozik. A dekadencia önmagában még nem lenne baj, ezzel jól megvan bármilyen institúció, a baj akkor kezdődik, ha álságos engyenlősdi is párosul hozzá. Legutóbb a kommunizmus idején próbálgatták mifelénk ezt a doktrínát, mármint, hogy mindenki egyenlő, ám erről a véresen komoly játékról mindenki tudta, hogy szemenszedett hazugság. Most viszont, a demokrácia idején hót komolyan veszik azokat a törvényeket, amelyek a kommunizmusban is vígan elficeregtek volna, magyarán: az EU-s törvénykozóknak sincs semennyi fogalmuk a valódi élettől. Nem tudják, hogy a természetes kiválasztódás is támogatja a halálbüntetést, mégpedig úgy, hogy ha valaki irdatlan nagy marhaságot csinál, mondjuk, ha leugrik egy tízemeletes ház tetejéről, akkor ennek a marhaságnak egyenes ágú következményekét az anyatermészet halálbüntetéssel sújtja. A valódi életben, amelyet ugyebár szikár és megfellebbezhetetlen törvények irányítanak, csak akkor van életfogytiglan, ha az elkövetett könnyelműség nem olyan súlyos, mint az emberek világában egy rendőrgyilkosság.