Számomra ez a legszebb történet a Csipkerózsika óta, mert ékesen bizonyítja, miért tart ott az EU, ahol jelenleg állomásozik. A dekadencia önmagában még nem lenne baj, ezzel jól megvan bármilyen institúció, a baj akkor kezdődik, ha álságos engyenlősdi is párosul hozzá. Legutóbb a kommunizmus idején próbálgatták mifelénk ezt a doktrínát, mármint, hogy mindenki egyenlő, ám erről a véresen komoly játékról mindenki tudta, hogy szemenszedett hazugság. Most viszont, a demokrácia idején hót komolyan veszik azokat a törvényeket, amelyek a kommunizmusban is vígan elficeregtek volna, magyarán: az EU-s törvénykozóknak sincs semennyi fogalmuk a valódi élettől. Nem tudják, hogy a természetes kiválasztódás is támogatja a halálbüntetést, mégpedig úgy, hogy ha valaki irdatlan nagy marhaságot csinál, mondjuk, ha leugrik egy tízemeletes ház tetejéről, akkor ennek a marhaságnak egyenes ágú következményekét az anyatermészet halálbüntetéssel sújtja. A valódi életben, amelyet ugyebár szikár és megfellebbezhetetlen törvények irányítanak, csak akkor van életfogytiglan, ha az elkövetett könnyelműség nem olyan súlyos, mint az emberek világában egy rendőrgyilkosság. 
 

Számomra ebben az egészben mégsem az a legmegdöbbentőbb, hogy a nemzetközi jog egy olyan briganti mellé is odaszegődik, akit bármelyik egészséges, életerős és jól működő társadalomban rövid úton fellógatnának, hanem hogy miként juthat el valaki egy ilyen üggyel Strasbourgba. Mi, akik mindez idáig nem öltünk meg egy fia rendőrt sem, soha nem lennénk képesek erre a fegyvertényre, pedig fizetjük az adót, és többé-kevésbé betartjuk azokat a szabályokat, amelyeket a vezetőink ránk kényszerítenek. Tovább cifrázza a helyzetet, hogy szinte naponta vagyunk részesei olyan megalázó inzultusoknak, amelyek kenterből verik ennek a börtöntölteléknek a körülményeit. Ha egy kicsit alaposabban szétnézünk a magunk portáján, erőlködés nélkül sorolhatjuk azokat az eseteket, amikor átvert bennünket a bank, a díjcsomagokkal hintázó mobilszolgáltató vagy a jogos kárigényünket elbagatellizáló biztosítótársaság. Ezek a sérelmek nem ritkán súlyos pluszkiadásokat okoznak nekünk, aminek következtében ugyanúgy romlik az életminőségünk, ahogy a tolókocsiban rostokoló rendőrgyilkosnak, ha nem cserélik ki alatta a pelenkát.

 

De ez mind semmi ahhoz képest, amit észre sem veszünk, mert az igazi, nagy átverések a hátunk mögött, láthatatlanul zajlanak. Pár napja például az egyik budapesti szupermarketben argentin fokhagymát vettem észre. Hármas csomagolásban adták, és olcsóbb volt, mint a génkezelt kínai, amely úgy agyonvágta a mi, magyar fokhagymánkat, hogy szinte már nem is létezik. Ha fokhagyma-, vagy egyéb termesztő lennék, vajon miként juthatnék el a panaszommal Strasbourgba? És ha el is jutottam, vajon foglalkoznának-e velem akkora elánnal, amekkorával a rendőrgyilkos ügyében? Kötve hiszem. Ezek valóságos, égető ügyek, amelyekben nem egyfajta hamis humanizmus látszatát keltve kéne dönteni, hanem felelősen, a következményeket is vállalva. Erre pedig az EU a legkevésbé sem képes, pláne így, hogy be van szarva a közös jövőjét illetően. Ez is egyfajta inkontinencia. Nomen est omen.