A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

július 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2010.06.17. 14:56 Regénytár

Mi legyen a könyvekkel?

Most már kimondható, hogy tömegkatasztrófa nélkül, mondhatni rendben lezajlott az idei könyvhét (is), úgyhogy végső ideje az ilyenkor szokásos összegzésnek. Lényegében minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, leszámítva azt, hogy ebben a nagy, könyves förgetegben senkinek sem jutott eszébe fórumot rendezni arról, mit kezdjen az író a saját, önkezével írt könyvével?

Nem arra a rendkívül gyakori esetre gondolok, amikor az írót teljes mellbedobással támogatja a média, engemet az a meglehetőst ritka, szinte már hipotetikus szituáció érdekel, amikor az írót még a notórius olvasók sem veszik észre, ha véletlenül belebotlanak. Az ilyen írók a tudomány mai állása mellett megmagyarázhatatlan módon jutnak odáig, hogy könyvük keletkezzen, és a bajok valójában innét datálódnak, mert bár a törvény előírja, hogy a kiadók minden kiadványuk szerzőjének kötelesek honoráriumot fizetni, ez többnyire csalafinta módon, az eladott példányszámok után járó százalék formájában kerül be a szerződésekbe. A médiátlan írók ezért inkább maguk hajtják le a fejüket a tőkére, és kérik rimánkodva a kiadót, hogy csapjon le rá, azaz a kutya vacsorája szerűen bizonytalan lóvé helyett inkább adjon át egy bizonyos mennyiséget a könyvükből.
 
A könyvhét valami olyat jelent a könyvek forgalmazásában, mint a lucernatermesztésben az első kaszálás, azzal a különbséggel, hogy itt a satnya termést nem a fél lábszárig érő lucerna, hanem az eladatlan könyvek garmadája jelképezi. Az egyszerű, nímand író csak az ünnepélyes záró hang után kezd gondolkodni, mibe bonyolódott bele, mert az eladatlan példányait haza kell vinnie a nagyon is szűkös lakásába, ahol szinte tobzódnak az egyéb - külföldi és hazai - írók produktumai.
 
Ekkor jön elő igazán égetően az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni száz, jó esetben kétszáz extrán jó esetben mondjuk, kétszázötven-háromszáz kötettel, ami a sajátunk. Néhányat elhasználhatunk fotel- és ágyláb helyettesítőnek, de a többit bizony be kell gyömöszölni valahová. Ilyenkor derül ki, hogy már száz vékony könyvecskének is irtózatosan nagy helyigénye van, pláne, ha előzőleg lefejtették róluk a nejlon kötegcsomagolást.
 
Az idealista írók ez esetben lázas akciózásba kezdenek: fölkajtatják az összes ismerősüket és sármjukat  vagy erőszakosságukat bevetve, évtizedes, jó kapcsolatokat is kockára téve, ultimátumszerűen közlik velük, hogy kutya kötelességük megvenni legalább egy dedikált példányt. Más országokban ez a metódus talán még működhetne is, de minálunk, a mai, kiélezetett, elanyagiasodott világban majdnem úgy hat, mint szemközt ügynökölni valakit egy haszontalan, ámde sokba kerülő kozmetikummal. Biztosak lehetünk benne, hogy azok az ismerősök, akikre rátukmáljuk a művünket: 1. nem fogják elolvasni, 2. nyilvántartásukban áttesznek bennünket a kerülendők közé, 3. még nagyobb haszontalanságnak fogják tartani az irodalmat, mint eddig.
 
Szerintem a mi legyen a könyvünkkel kérdés legelegánsabb és legcélravezetőbb megoldása az osztogatás. Lazán és az anyagi ellenszolgáltatásra tett célzás leghalványabb jele nélkül kell ajándékozgatnunk fűnek és fának. Elolvasni ekkor sem fogja senki, de abban biztosak lehetünk, hogy a szekrény aljába visszatehetjük a könyvek kedvéért kicibált pulóvereinket. És ez is valami.    

 

www.regenytar.hu

14 komment

2010.06.14. 15:06 Regénytár

Szurkolási frász

Nem férhet hozzá kétség, hogy más népek szurkolási szokásait tisztelni kell. A fociról van szó, ugyebár. Külföldre tévedtünkben előfordulhat, hogy szánt szándékkal vagy véletlenségből bekóválygunk egy olyan stadionba, ahol éppen focimeccset rendeznek. Ilyenkor derül ki, hogy a miénktől merőben eltérő kultúrák is léteznek, amelyek a szurkolást homlokegyenest másképp értelmezik és űzik, legalábbis mihozzánk képest, mert ha önmagukhoz mérik ezt a dolgot, akkor nem látnak benne semmi kivetni valót.

Tudomásom van róla, hogy bizonyos népeknél például a szurkolás úgy zajlik, hogy bizonyos időközönként spontánul beözönlenek a gyepszőnyegre, és majálisos, sramlizenés hangulatot teremtve nyalánkságokkal halmozzák el a direkt erre váró játékosokat. Másutt ez a dolog egészen a beözönlésig dettó ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem megvendégelik, hanem megverik a játékosokat, akik ezt már nem várják olyan nagyon, de a folklór az folklór. Megint másutt úgy ildomos szurkolni, hogy homokzsákokból lőállásokat hevenyésznek a lelátókon, amelyek mögül, távcsöves mordályokkal és gyorstüzelő masingeberekkel időnként szervezett össztüzet zúdítanak a pályára. Az ezt követő fegyverzettisztogatás idején zavartalanul folytatódhat a játék.
 
Vég nélkül lehetne sorakoztatni a mi szemünkkel nézve bizarrabbnál bizarrabb szurkolói szokásokat, kezdve a stadion mesterséges tóvá alakításától egészen annak porig égetéséig, ám egyik sem igazán ér fel ehhez a mostanihoz, a vuvuzelának nevezett akusztikus őrülethez. Mi európaiak egészen idiág békésen éltük civilizációhoz szoktatott életünket, miközben ez az infernó a világ másik felében folymatosan tombolt a pályákon. Némi ízelítőt azért a legutóbbi Afrika-kupán már kaphattunk belőle, ám az ember itt még undorral elkapcsolhatott valahová máshová, mert ezt a versengést még a benne résztvevő országok sem vették komolyan. A vuvuzela zúgása akkor még csak félig hozta ránk a frászt, ám ez a dőreség most elemi erővel vágott vissza: vébé van, és ilyenkor nincs sem idő, sem mód lacafacázni, a meccseket nézni kell és kész.
 
A mi szurkolási szokásaink szerint az ilyesmi úgy zajlik, hogy ember szólóban, vagy valamilyen kellemes társaságban megfészkeli magát némi ropi és sör közepette, és őrjöngve, idegeskedve, vagy éppen csöndes szemlélődéssel lesi a tévé képernyőjén történteket, ahonnét ilyenkor időtlen idők óta nem jön át más, csak a meccs alapzaja, a sokszínű, zsizsegő tömegmoraj, mely időnként rigmusos kántálássá sűrűsödik, hogy később megint atomjaira bontódjon. A kommentátor ez esetben nem számít, őt már megszokhattuk, s ha utáljuk, ha nem, elfogadjuk tisztességgel, ahogy a bírót vagy a partjelzőt. Ezzel szemben most ránkszabadul ez a vuvuzela nevű idiótaság, ami szakasztott olyan, mintha egy mákdarálót működtetnénk ezerrel, éspedig pillanatnyi megállás vagy akár a fordulatváltással járó hangmoduláció lehetősége nélkül. Ha ez a trombitaszerű izé legalább két hang megszólaltatására alkalmas lenne, nem szólnék egy rossz szót sem, de így becsapva, kisemmizve és egy kicsit megszodomizálva is érzem magam. Szinte rettegek már, amikor jön az újabb meccs, és nekem oda kell ülnöm a tévé elé, nézni – és hallgatni!
 
Állítólag ez a frász másokat is kerülget, és már a FIFA azt is fontolgatja, hogy esetleg betiltja a vuvuzelák használatát. Ahogy ezt a testületet ismerem, ha lesz is ilyen határozat, nem holnaptól és nem is holnaputántól lép majd életbe, nem beszélve arról, hogy a tiltást valamilyen formában érvényesíteni is kéne. Ha rám hallgatnának, én azt tanácsolnám, hagyni kéne, hadd fújja mindenki, ahogy csak bírja, azzal a megkötéssel, hogy ezt az eszközt mindenki kizárólag a saját fenekébe dugva viheti be a stadionokba.  
 

 

www.regenytar.hu

1 komment

2010.06.11. 09:08 Regénytár

Akkor most doppingoljunk, vagy ne?

Íme, a magyar népet ért legújabb igazságtalanság: a pekingi olimpián (2008-ban) doppingoláson ért fehéroroszok egy hosszú, bonyolult és legalább annyira korrupt ügyvédi procedúra következtében mégis megtarthatták olimpiai érmeiket, így az erkölcsi alapon második Pars Krisztián maradt negyedik.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon sok mindent. Legelőször is korlátlan mértékben és mennyiségben lehet siránkozni azon, hogy miközben a világelit orrba-szájba doppingol, és ha a lobbiérdekek úgy kívánják, bárki, röhögve megtarthatja kemikáliákkal megszerzett érmeit, mi magyarok akkor is szívunk, ha nem tudunk eleget pisálni.
 
Ez a kulturált, és a nemzetközi sportbizottságok szerint elvárható módja a sérelmek kinyilvánításának. A másik mód az lenne, ha azonnali hatállyal felfüggesztenénk tagságunkat a Nemzetközi Atlétikai Szövetségben, és teljes mellbedobással frontális támadást indítanánk ez ellen a jelenség ellen. Például megkereshetnénk, és az ügy mellé édesgetnénk azokat a kis népeket, akiket a miénkhez hasonló méltánytalanságok értek. Lehet, hogy eleinte ránk se bagózna senki, de ettől a pillanattól, mint egyfajta áldozatvédő, Fehér Gyűrű Egyesület, éberen figyelnénk minden ilyen doppingeltussolásos esetre, és azonnal reagálnánk. Nem kéne hozzá sok idő, és elterjedhetne a világon az a nézet, hogy Magyarország a dopping elleni küzdelem valódi élharcosa, és szépen, lassan megjelennének az első szimpatizánsok és támogatók. Talán érdemes lenne egy Doppingeltusolási Ügyek Nemzetközi Hivatalát is alapítani, aminek működését nemzetközi adományokra kéne helyezni, mint a Vöröskereszt esetében. Évszámokat nem saccolnék, de ha ezt a munkát komolyan, elhivatottan végeznénk, egy idő múltán ki lehetne fordítani a sarkáról ezt az egész, agyondoppingolt, agyonkorrumpálódott világot.
 
Tisztában vagyok vele, hogy sokan lesznek, akik azt mondják, ez az egész egy orbitális hülyeség, mert ezzel csak magunknak, a magyar atlétáknak ártanánk. Ez részben igaz is, a kérdés csak az, mi a fene célja van ennek az egész cécónak, amit manapság élsportnak szokás nevezni? Hogy nem szórakoztató, az már biztos. Itt már régen nem arról szól a nóta, hogy aki sokat edz, és a képességei is megvannak hozzá, diadalmaskodhat valamelyik nagy, nemzetközi versenyen. Elég csak ránézni azokra a versenyzőkre, akik az ilyen eseményeken rajtvonalhoz állnak: természetes módon élő és táplálkozó emberek így nem nézhetnek ki.  Sokkal inkább arról van szó, hogy az élsport is a technika és a tudomány manifesztálódásának gyűjtőhelye lett, mint a Forma 1. Az utóbbi híven tükrözi a világ műszaki fejlettségének állapotát, az atlétika, az úszás, a torna, stb. pedig azt, hogy az orvostudomány miként képes apróbb-nagyobb trükkökkel kijjebb  és kijjebb tolni az emberi teljesítőképesség határait.
 
Nehezen lehetne elvitatni, hogy nekünk, magyaroknak ehhez semmi közünk. Mi idealisták vagyunk, még mindig abban hiszünk, hogy a sport csak a sportról szól és semmi másról. Emiatt egyre lejjebb csúszunk a nemzetközi sport TOP listákon, és még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy sportnemzet vagyunk, hiszen az olimpiai éremtáblázat örökranglistáján fent vagyunk az elitben (ha az egy éremre jutó lélekszámot tekintjük, abszolút elsők is vagyunk). De ez már a múlt. A jelen egyre inkább az lesz, hogy egyetlen, árva olimpiai bronzéremnek is nagyon-nagyon kell majd örülnünk. Ha kell.
 
 

www.regenytar.hu

24 komment

2010.06.09. 12:46 Regénytár

A magyar tütü

Az új kormányprogram mellett lehetetlenség elmenni szó nélkül, nekem például az otthoni pálinkafőzés liberalizációja tetszik benne a legjobban.  Ez az a pont a 29-ből, amit maradéktalanul értek:  a magyar nép végre kievickélt a setét középkorból, és a modern lepárlótechnika legújabb, formatervezett vívmányait hasznosítva, megcsinálhatja a maga tütükéjét.

A tütü ugyanis nem játék. Történelmi példák is bizonyítják, hogy azok az országok, amelyek korlátozni próbálták a gyártását, a forgalmazását vagy a fogyasztását, nyakig keveredtek a bűn sötét fertőjébe (lásd. Al Capone és Chicago). Nem is tudom megérteni, hogyan bírt meglenni a magyar társadalom egészen idáig tütüfőzési engedély nélkül? Minálunk Jugóban például az ilyesmi alanyi jogon járt, mint a lélegzet. Már kölök koromban a kisipari szinten működő pálinkafőzdék környékén lófráltam, egyformán szívva magamba a szarra megszólalásig hasonlító cefreszagot és a rézelejét kóstolgató öregek életbölcsességét. A mi falunkban, Ómoravicán legalább három legális pálinkafőző működött - télen-nyáron 0-tól 24 órás nyitvatartással -, nem beszélve azokról a szerkentyűkről, amelyeket vashordókból és a kereskedelmi forgalomban is kapható rézkazánokból ábdáltak össze. Akinek megforrt a cefréje, kibérelt egy ilyen eszközt, talicskán hazatolta, és az udvarban, kukoricacsutkán, szép lassan kifőzte vele a maga pálinkáját. Máig emlékszem ezekre az idilli hangulatú, langymeleg estékre, amikor jóapámmal felváltva tekergettük a kurblit – nehogy a cefre odakozmáljon –, és izgatottan vártuk a rézcső végén megjelenő matériát, miközben a tavalyi matéria maradványát kortyolgattunk.

A kisebbségi létnek ez volt az egyik leglátványosabb jósága: az államalkotó szerb, horvát, bosnyák, macedón, satöbbi népek pálinkafőzési jogai miránk, magyarokra, ruszinokra, tótokra, satöbbikre is rászálltak. Büszkén és felelősségem teljes tudatában merem állítani, hogy az imént felsorolt tényekre alapozva valóságos pálinkaszakértőnek számítok, különös tekintettel a ringlóból készült nedűkre, mert a nyolcvanas években egy alkalommal ebből a gyümölcsből olyan isteni nektárt sikerült gabalyítanom, hogy a színe is aranysárga volt.

Mert én is főztem ám a tütüt! Néha kikölcsönzött eszközzel, máskor meg beállva a sorba a nagy, hivatalos pálinkafőzdék elé, attól függően, mennyi cefrét sikerült megvalósítanom. Emiatt az elhivatottságom miatt tudom például azt is, miként kell kezelni a cefrét, hogy elsőrangú legyen, és hogy cukrot csak az tesz bele, aki idióta, vagy eladásra szánja a pálinkát. De azt is tudom, hogy ebben a mai, kiélezett világban minden speciális infóra féltő gonddal kell ügyelni, mert sose lehet tudni, mikor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy ezekből a látszatra haszontalannak vélt infókból kelljen megélnie. Tudván tudom ezt, hűséges olvasóimnak mégis elárulom, hogyan leplezhetik le egy nagyon egyszerű trükkel azt, hogy van-e a tütüben cukor avagy nincs. Ehhez a művelethez a mutatóujjuk hegyére kell cseppenteni egy picinykét a megvizsgálandó anyagból, majd a hüvelykujjunkat rányomva megnézni, hogy a matéria úgymond: ragad-e. Ha ragad, a pálinkában bizony cukor tartózkodik.

Ez csak egy a sok tucat apró trükk közül, amelyekre a pálinkafőzéssel kapcsolatban Ómoravicán sikerült szert tennem, és amelyeknek köszönve joggal pályázhatnék a kormány tütükeügyekért felelős államtiktárának székére. Ha rám bíznák ezt a posztot, minden megtennék a magyar tütü hazai és határon kívüli népszerűsítésére, és a kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság hírének terjesztésére. Isten engem úgy segéljen, és egészségünkre!

www.regenytar.hu

3 komment

2010.06.08. 12:20 Regénytár

Magyar foci és nemzettudat

A magyar fociválogatott legutóbbi, szinte már menetrendszerűen várt csúfos vereségéről az a disputám jut eszembe, amikor a katonaságnál egy barátommal a magyar nyelv elterjedtségéről vitáztam. Ő azt mondta, a magyar nyelv benne van a világon legtöbben beszélt húszban, és azt mondtam, lesz az száz is. Akkor számoljunk – mondta a barátom. – Angolul, spanyolul, franciául, mandarin kínaiul, oroszul, németül, olaszul, szikhül, arabul meg még vagy egy tucat nyelven biztosan többen beszélnek, de eztán egyre kisebb lélekszámú népcsoportok jönnek, a százmilliók villámgyorsan lemennek néhányszor tízmilliókra, amelyek legvégén, de még a húszas listán belül bizony ott díszelegne a mi kis, tizenöt – na jó, tizenhárom - milliós magyarságunk.

Ennek a vitának megvan már vagy harminc éve, de a foci kapcsán ismét aktuális lett. Most azon vitáztam össze egy másik barátommal, hogy vajon van-e a földön legalább húsz olyan nemzet, akinél jobbak lennénk fociban. Én azt mondtam, nincs, a barátom azt, hogy van. Akkor számoljunk – vettem elő a régi formulát – Antiqua és Barbudánál biztosan jobbak vagyunk, meg a Cook szigeteknél is, mert ott nincs annyi hely, hogy ráférne egy focipálya, de Vatikán már necces lenne, nem beszélve arról, hogy Liechtenstein, Andorra, Luxemburg és a sokáig csak kétfenekű dobnak tartott Málta pariban van velünk. Ezeknél nagyobb, népesebb országokról ne is beszéljünk.
 
Itt jön be a képbe az a régóta dédelgetett rögeszmém, hogy a foci valamilyen homályos, nehezen tetten érhető, de kétségtelenül létező módon a nemzeti összetartozás mértékegysége. Azok a népek, ahol ezzel a dologgal nincs nagy baj, elhivatottan és élvezhető szinten művelik a focit, azok pedig, amelyeknél ez az ügy sántikál, csak nyüstölik a labdát, ahogy mi, magyarok. Tudom, erre az okfejtésre rögtön rá lehet csapni azzal, hogy az ötvenes években, az Aranycsapat idején vajon mennyivel állt jobban a honi nemzeti érzés a mostaninál? Nagyon semennyivel, de akkor nyakunkon ült egy megszálló nagyhatalom, a névleges magyar hatalom pedig sportot űzött önmaga és a népe levadászásából. A foci ekkor azt az illúziót keltette, hogy hiába kiáltottak ki bennünket a környező országok bűnös népnek, és hiába szipolyoznak minden irányból, ebben az egy dologba legalább jók vagyunk.
 
A tévedés – szerintem – ott gyökerezik, hogy akik az ilyesmit kutatják, azt hiszik, a nemzeti érzés egy és oszthatatlan, mint a szentháromság. Francokat. Egészen más jelentett magyarnak lenni a reformkorban, mást Trianon után és megint mást a gulyáskommunizmusban, hogy a legújabb kori nihilizmusról ne is beszéljünk. A nemzeti érzés kiteljesedése – megint csak szerintem – nem abban manifesztálódik, hogy ki vesz magára sujtásos mentét vagy Bocskai sapkát, ha az illető egyébként egy pöcs, hanem hogy ki, mennyire szavahihető, mennyire gondolkodik és cselekszik józanul, van-e mások számára is értékelhető humorérzéke és hogy a munkájában, hobbijában, családi meg baráti kapcsolataiban eléri-e azt a kulturális színvonalat, ami a civilizált együttéléshez szükséges. A nemzettudat – megint csak szerintem – szöges ellentétben áll a hőbörgéssel, magyarán, nem azok a követendő példák ebben a tekintetben, akik különféle rítusokkal, és/vagy külsőségekkel – netán verbális hitvallással – fennen hirdetik ezt magukról, hanem akik magukba zárva, akár egy titkot őrzik és hordozzák. A nemzettudatnak akkor van értelme, ha úgy kell kiásni, ahogy egy rafináltan eldugott kincset, mert ha a pofánkba vágják, hogy nézzetek ide, mi vagyunk a legjobbak, a legerősebbek és a legelhivatottabbak, akkor ez már póz, ripacskodás meg minden egyéb.
 
A focihoz való viszonyulásunk híven tükrözi azt, mennyire torzak vagyunk ebben a tekintetben. Odáig még nem jutottuk el, hogy nyíltan kimondjuk: az, amit mi momentán Magyarországon focinak hiszünk, az maga a semmi. Azt nem merem kimondani, hogy a nemzettudat terén ugyanennyire le vagyunk maradva, de ha ebben is rendeznének világbajnokságot, nagyon kéne kapaszkodnunk, hogy beférjünk az első húszba. Akármennyien vagyunk.
 
 

www.regenytar.hu

3 komment

süti beállítások módosítása