Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon sok mindent. Legelőször is korlátlan mértékben és mennyiségben lehet siránkozni azon, hogy miközben a világelit orrba-szájba doppingol, és ha a lobbiérdekek úgy kívánják, bárki, röhögve megtarthatja kemikáliákkal megszerzett érmeit, mi magyarok akkor is szívunk, ha nem tudunk eleget pisálni.

 

Ez a kulturált, és a nemzetközi sportbizottságok szerint elvárható módja a sérelmek kinyilvánításának. A másik mód az lenne, ha azonnali hatállyal felfüggesztenénk tagságunkat a Nemzetközi Atlétikai Szövetségben, és teljes mellbedobással frontális támadást indítanánk ez ellen a jelenség ellen. Például megkereshetnénk, és az ügy mellé édesgetnénk azokat a kis népeket, akiket a miénkhez hasonló méltánytalanságok értek. Lehet, hogy eleinte ránk se bagózna senki, de ettől a pillanattól, mint egyfajta áldozatvédő, Fehér Gyűrű Egyesület, éberen figyelnénk minden ilyen doppingeltussolásos esetre, és azonnal reagálnánk. Nem kéne hozzá sok idő, és elterjedhetne a világon az a nézet, hogy Magyarország a dopping elleni küzdelem valódi élharcosa, és szépen, lassan megjelennének az első szimpatizánsok és támogatók. Talán érdemes lenne egy Doppingeltusolási Ügyek Nemzetközi Hivatalát is alapítani, aminek működését nemzetközi adományokra kéne helyezni, mint a Vöröskereszt esetében. Évszámokat nem saccolnék, de ha ezt a munkát komolyan, elhivatottan végeznénk, egy idő múltán ki lehetne fordítani a sarkáról ezt az egész, agyondoppingolt, agyonkorrumpálódott világot.

 

Tisztában vagyok vele, hogy sokan lesznek, akik azt mondják, ez az egész egy orbitális hülyeség, mert ezzel csak magunknak, a magyar atlétáknak ártanánk. Ez részben igaz is, a kérdés csak az, mi a fene célja van ennek az egész cécónak, amit manapság élsportnak szokás nevezni? Hogy nem szórakoztató, az már biztos. Itt már régen nem arról szól a nóta, hogy aki sokat edz, és a képességei is megvannak hozzá, diadalmaskodhat valamelyik nagy, nemzetközi versenyen. Elég csak ránézni azokra a versenyzőkre, akik az ilyen eseményeken rajtvonalhoz állnak: természetes módon élő és táplálkozó emberek így nem nézhetnek ki.  Sokkal inkább arról van szó, hogy az élsport is a technika és a tudomány manifesztálódásának gyűjtőhelye lett, mint a Forma 1. Az utóbbi híven tükrözi a világ műszaki fejlettségének állapotát, az atlétika, az úszás, a torna, stb. pedig azt, hogy az orvostudomány miként képes apróbb-nagyobb trükkökkel kijjebb  és kijjebb tolni az emberi teljesítőképesség határait.

 

Nehezen lehetne elvitatni, hogy nekünk, magyaroknak ehhez semmi közünk. Mi idealisták vagyunk, még mindig abban hiszünk, hogy a sport csak a sportról szól és semmi másról. Emiatt egyre lejjebb csúszunk a nemzetközi sport TOP listákon, és még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy sportnemzet vagyunk, hiszen az olimpiai éremtáblázat örökranglistáján fent vagyunk az elitben (ha az egy éremre jutó lélekszámot tekintjük, abszolút elsők is vagyunk). De ez már a múlt. A jelen egyre inkább az lesz, hogy egyetlen, árva olimpiai bronzéremnek is nagyon-nagyon kell majd örülnünk. Ha kell.