Szombaton a szerbiai Zemunban egy helyi buszjáraton félholtra vertek egy újságírót. Az eset nem példa nélküli az emberiség történetében, de még Szerbiában sem. Ennél sokkal véresebb események is megtörténtek már odalent délen, és nem is tucatjával, hanem százával meg ezrével. Az újabb kori szerb politikai erőszakra a Djindjic elleni merénylet (2003. március 12.) tette föl a koronát. Olyan bélyeg ez a szerbeken, amely szinte már törvényerőre emeli a róluk kialakult sztereotípiákat.
A szerbekről az átlagmagyar alig tud valamit, ám azt fennen hangoztatja. De ez fordítva is érvényes: a szerbeknek mi érdektelen északi népnek vagyunk. Jelen pillanatban közömbösen bámulunk át egymás portájára, pedig évszázadon keresztül hevesen és kitartóan öldöstük egymást. Mi magyarok tudjuk, hogy a szerbeknek volt egy kultikus figurájuk, a Surda, akinek köszönve megismerhettük a homo balkanicus archetípusát. Tisztában vagyunk vele, hogy a szerbek jól kosárlabdáznak, és fájdalmas számunkra, hogy vízilabdában a legnagyobb riválisaink. A tájékozottabbak történelmi adatokra hivatkozva azt is felemlegethetik, hogy a szerbek fanatikusan jó katonák, és hogy az 1848-as forradalom idején beleköptek a levesünkbe. 1914-ben aztán meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, aminek következtében kitört az első világháború, nyakunkra hozva Trianont, meg minden egyebet. Talán ez a cselekmény is hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a szerbeket olyan vad és megzabolázhatatlan népnek higgyük, amely politizálás közben sem riad vissza az erőszaktól. De ez a senkitől és semmitől nem félő ország most komolyan megrendült. A zimonyi újságírót ugyanis egy zsúfolt autóbuszon verték össze, több tucat passzív szemtanú orra előtt.A magyar média érthetően nem foglalkozott az esettel, de ha eljut hozzánk a hír, talán azon lepődünk meg a legjobban, hogy ez a nép, amely kultikus imádattal viszonyul a fegyverekhez (Gion Nándor Izsakhár című kisregénye is erősítheti ezt a tézist), a támadók ellen egy vacak Zastava pisztolyt sem tudott felmutatni. És a dolog innentől válik igazán aggasztóvá, mert ha ez a vérszomjas náció, amely olyan könnyen lép bele a háborúba, ahogy a magyar ember a lágyan ringatózó búzatáblába, mulyán nézi, hogy egy közülük valót tönkreverjen a túlerő, akkor valóban vége a világnak.
A félig agyonvert szerb újságíró végül maga volt kénytelen kihívni a mentőket, mert a szemtanúk között erre sem akadt vállalkozó. Valahol meg is lehet őket érteni, mert gondoljunk csak bele: fáradtan, elgyötörten, mindenféle cekkerekkel megpakolva vánszorgunk haza, és egyszer csak átszakadunk egy másik dimenzióba, ahol vasdorongokkal csépelnek valakit. Kell ez nekünk? Néhány éve a budapesti Batthyány téren tanúja voltam egy esetnek, amikor egy hajléktalan ököllel vert egy másik, csontrészegségében magatehetetlen hajléktalant. A 11-es buszon álltam, mindkét kezemben egy szatyorral arra várva, hogy a busz elinduljon. Rajtam kívül még vagy húszan látták az ütlegelést, de senki sem szállt le és állt a verekedők közé. Hagytuk, hogy az események a maguk folyása szerint alakuljanak, és a busz végül elindult. Biztos vagyok benne, hogy annak az ütlegelésnek nem volt politikai indítéka, de a lényeget tekintve ez édes mindegy. Mi akkor már EU-s tagállam voltunk. Szerbia most utolért bennünket.
Megy hát a vakarózás, a csapkodás, a sprayezés meg a füstölés minden mennyiségben. Gyerekkoromban az ilyen szúnyogos időkben nádbuzogányt égettünk, mert ennek a különös, bolyhos rudacskának olyan erős volt a füstje, hogy a szipolyférgek elveszítették tőle a tájékozódó képességüket. Lengettünk a parázsló végű nádbuzogányokat, nagyokat köröztünk velük, és közben biztonságban éreztük magunkat. Pedig a szúnyogok már akkor is hatalmasakat tudtak marni: egy alkalommal Újvidéken, a Duna parton annyira összecsipkedtek, hogy majdnem sírva fakadtam. Mindez még jóval a kemikáliák előtti érában történt, bár néhol azért már fel-feltünedeztek bizonyos csodaszerek, amelyeknek némelyek csípés megelőző, mások csípés elmúlasztó hatást tulajdonítottak.
Ez azért nem ennyire egyszerű, mert a vak is látja, hogy a politikusokról ugyanolyan hatásfokkal pereg le a gyalázat, ahogy a hatvanas években divatba jött jugoszláv esőkabátról, a suskavácról folyott le az atmoszférikus csapadék. Mintha láthatatlan erőtér venné őket körül, ami ellenáll minden gúnynak, ostorozásnak és jajveszékelésnek. A politikusok e mögött a védőernyő mögött egyfajta steril biztonságban abálódnak a saját idiotizmusukban, amelyet nem annyira önerőből, mint inkább okos tanácsadóikkal karöltve pancsolnak össze.
Akik ittak belőle, azt mondják, a Starbucks kávé a maga durván ezer forintos csészénkénti árával mennyei élmény. Állítólag többen voltak, akik már a puszta gondolattól is, hogy ezt az istenek italát a szájuk széléhez közelíthetik, nehezen oldódó sznobgörcsöt kaptak. Büszkén mondhatom, hogy nekem nincsenek, és ha rajtam múlik, nem is lesznek ilyen jellegű tapasztalataim. Én nem ezekben a ki tudja, milyen adalék anyagokkal macerált és globalizált lőrékben hiszek, hanem az igazi, zaccos kávéban, amiben őrölt kávén kívül csak a forró víz van jelen. Magához a kávéhoz nem nagyon értek, de a sejtés, vagy a felületes informáltság szintjén tudom, hogy a silány vietnámi kávébab erős offenzívában van, de ez számomra nem akkora nagy csapás, ha abból a babból bosnyák módon elkészíthető fekete lé is főzhető.
De ez a jabulánizás akkor sem korrekt. Nekem már az sem tetszik, amikor játékszernek nevezik, mert egy a bogyó minden csak nem játékszer. Elsősorban persze labda, focilabda. A nálam marsupilámira hajazó jabuláni legfeljebb ennek a szupermodern típusnak a neve, és arra szolgál, hogy a tájékozottságukat fityegtető sznobok affektálva szidhassák: már megint a jabuláni tehet a kapushibáról vagy a bakiról. A fene essen belé!