A magyar fővárosban az egyik, és tán a legizgalmasabb kérdés manapság a kávé köré szerveződik. A világszerte jól prosperáló gyorskávézó láncok egymás után teszik be a lábukat erre a bizarr helyre, valósággal megőrjítve az itteni őslakosságot. Megjött pl. a Starbucks is, amiről én – jellemző módon – egészen idáig azt sem tudtam, hogy létezik. Az első üzletük kinyitásakor sorfalat állt a nép, visszaidézve az évtizedekkel ezelőtt lezajlott, és immár a magyar történelem részévé lett első McDonald’s megnyitását, amikor egy ugyanilyen szar, műanyag kaja miatt hasonló jelentek alakultak ki.

Akik ittak belőle, azt mondják, a Starbucks kávé a maga durván ezer forintos csészénkénti árával mennyei élmény. Állítólag többen voltak, akik már a puszta gondolattól is, hogy ezt az istenek italát a szájuk széléhez közelíthetik, nehezen oldódó sznobgörcsöt kaptak. Büszkén mondhatom, hogy nekem nincsenek, és ha rajtam múlik, nem is lesznek ilyen jellegű tapasztalataim. Én nem ezekben a ki tudja, milyen adalék anyagokkal macerált és globalizált lőrékben hiszek, hanem az igazi, zaccos kávéban, amiben őrölt kávén kívül csak a forró víz van jelen. Magához a kávéhoz nem nagyon értek, de a sejtés, vagy a felületes informáltság szintjén tudom, hogy a silány vietnámi kávébab erős offenzívában van, de ez számomra nem akkora nagy csapás, ha abból a babból bosnyák módon elkészíthető fekete lé is főzhető.

Katonáskodásom idején, 1975-ban ittam először bosnyák kávét, az egykori Jugoszlávia talán legkülönlegesebb városában, Travnikban. Ez a település a Vlasity és a Szlimena hegyek közötti völgybe, illetve a hegyek meredek lejtőire épült, azzal a jellegzetes teraszos, lépcsős építkezési móddal, amellyel azelőtt legfeljebb az Ezeregyéjszaka meséinek illusztrációiban találkozhattam. Itt, az egyik miniatűr kafanában - ahová egy, de legfeljebb két asztalka fér be - kóstoltam meg ezt a rézdzsezvában főzött misztikus italt. Nem tudtam, hogy csoda történik velem, és hogy ez az italféleség a mesés kelet egyik fontos meghatározó eleme. Emlékszem, a pincér két kis dzsezvát tett elénk, és nekünk, magunknak kellett kitöltenünk az itókát. A speciális főzési technika következtében a kávé habja úgy megszilárdult, hogy akár lefelé is fordíthattuk volna a dzsezvát. Időbe tellett, mire a csésze mellé kapott kiskanállal át tudtuk bökdösni, szakítani ezt a védőréteget. Mindebből szervesen következik, hogy az igazi bosnyák kávét szűk szájú rézdzsezvában szokás főzni, vagy ahogy az ottaniak mondják: sütni. Különlegesen megpörkölt és -őrölt kávé is szükséges hozzá. Ez kicsivel markánsabb ízű, és sokkal finom szeműbb annál, ami Magyarországon a kereskedelmi forgalomban kapható.

Maga a kávéfőzés is – ahogy az ember fölrakja a vizet, beleporciózza a cukrot, és amikor az oldat felforr, kávét helyez bele – szertartás, de a kávé ivása az igazi. A bosnyákok, és úgy általában a balkáni emberek ráérnek kávét inni. Nem hörpintik föl, és loholnak tovább, mint ahogy az errefelé honos, gyorsan ölő méregnek is beillő koffein sűrítményekkel szokás, hanem nyugodtan, kényelmesen elhelyezkedve, kimért lassúsággal, élvezkedve kortyolgatnak. A bosnyák kávénak ugyanis lelke van, és ez a balkáni emberek hatalmas, túláradó lelkét tükrözi vissza. Ez a kávé még őriz valamit a régi idők csodálatosságából, amely – mint egy kinőtt burok – szinte pillanatok alatt hántolódott le a modern, technológiára esküdött világról.

És ez az, amivel a világot behálózó flancos gyorskávé hálózatok nem tudnak versenyezni: övék az ország, a halatom és a dicsőség - meg főleg a suska -, de a lélek ott van Boszniában, a zaccos kávéban. Az a gyanúm, hogy egyre inkább ott is marad.
 
www.regenytar.hu