Nagy divatja van manapság a politikusok becsmérlésének, de nekem nincs velük semmi bajom. Nem ismerek közülük egyet sem, legalábbis személyesen, ám ha ezt leszámítjuk, nyitott könyvek előttem mind egy szálig. Tudván tudom - és kövezzenek meg, ha úgy érzik, nagyítok –, hogy ők is csak emberek: gyakran és szívesen gárgyulnak el önnön nagyságuktól, ami teljesen természetes. Ki ne gárgyulna el attól, hogy kormányőrök vigyáznak a testi épségére, miközben veszett kutya módjára csahol előtte az egész szabad a magyar sajtó?
Ez azért nem ennyire egyszerű, mert a vak is látja, hogy a politikusokról ugyanolyan hatásfokkal pereg le a gyalázat, ahogy a hatvanas években divatba jött jugoszláv esőkabátról, a suskavácról folyott le az atmoszférikus csapadék. Mintha láthatatlan erőtér venné őket körül, ami ellenáll minden gúnynak, ostorozásnak és jajveszékelésnek. A politikusok e mögött a védőernyő mögött egyfajta steril biztonságban abálódnak a saját idiotizmusukban, amelyet nem annyira önerőből, mint inkább okos tanácsadóikkal karöltve pancsolnak össze.És itt valahol van a lényeg: a mai magyar politikai élet azért olyan, amilyen, azért jönnek futószalagon az Ionesco drámáit idéző intézkedések, mert valaki súgja őket az alapjában véve jóravaló politikusaink fülébe. Nem értem, mi szükség mutatkozik erre? Miért van az, hogy az országot vezető garnitúra csak ezekkel a bigott idiótákkal szinkronúszva képes regnálni? Egy példa: alighanem mindenki találkozott már azzal a jelenséggel, amikor ez vagy az a párt, képviselő, stb. formalevelet dobat be a választóhonpolgár levélszekrényébe. Drága pénzen előállított, sok kézen-közön átadott, tehát tovább drágított haszontalan baromságok gyűjteménye az ilyesmi, de a politikusok mégis azt remélik tőlük, hogy aki eddig ellenük volt, az ettől majd rájuk szavaz, aki pedig szimpatizál velük, ettől eljut a gyönyörök kertjébe. A kiscsoportos óvodások is tudják, hogy a világ nem így működik. De a politikusok másként vannak ezzel, vagy ha mégis működne bennük egyfajta ösztönös, paraszti logika, jön egy tanácsadó, és meggyőzi őket, hogy ez a fajta korteskedés effektív és reményteljes. Abba most nem mennék bele, kinek milyen háttérérdekeltsége lehet a nyomdaiparban meg a kiadvány-előkészítő bizniszben, pedig ez is megérne egy misét.
Ha már szükség van ezekre a mihasznákra – elvégre a politikusnak sem kell mindenhez értenie – valahogy szabályozni kéne a működésüket. Az össznemzeti spórolás és egymás nyakába borulás dicsőséges pillanatában például nagy dörgedelmesen ki lehetne jelenteni, hogy ezentúl a tanácsadók csak utólag kapnak majd lóvét a munkájukra, és csak akkor, ha kiderül, hogy a tanácsuk valóban okos volt. Ellenkező esetben jöhetne a kilencvennyolc százalékos adólevonás meg a teljes vagyonelkobzással egybekötött nyilvános karóba húzás a Kossuth-téren.
De az is megeshet, hogy a tanácsadók sportot űznek abból, ki eteti meg nagyobb baromsággal a politikai garnitúrát, ami után egy titkos, földalatti klubban, zártkörű összejöveteleken presztízspontozzák egymást. Nagyon kiegyensúlyozott bajnokság lehet.
