Máma reggel súlyosan megkárosítottam két embertársamat. Igaz, hogy akaratomon kívül történt, de ez nem menthet meg az ilyenkor szokásos bűnbánó eljárástól.
Mint rendesen, ma is betértem abba a kisboltba, ahol egy ideje a reggelimet vásárolom. Gépies cselekvésekhez szokott ember vagyok, ami a szóban forgó kisboltban olyképpen materializálódik, hogy veszek egy túrós táskát meg egy félliteres buborékmentes ásványvizet. A feltétlen igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebbe a kisboltba csak egy hónapja járok (azelőtt a kissé távolabbi ABC-t látogattam). Döntésemet nagyban befolyásolta az a tény, hogy ez idő tájt fedeztem fel az itt működő látványpékséget, amely csak úgy ontja magából a finom, ropogós früstökre valót.A boltban egy sunyi ábrázatú, idős bácsi ül a kasszánál. Legfőbb jellegzetessége az, hogy sosem veszi el a felé nyújtott pénzt. Ragaszkodik hozzá, hogy letegyem arra a műanyag tálcára, amely direkt erre a célra készült, és használatos szerte a nagyvilágban. A visszajárót sem adja át, hanem leteszi ugyanide, és közömbösen nézi, hogy a folyton lecsúszó válltáskámmal küszködve, nagy nehezen fölkaparintom. A bácsi mellett egy savóképű fiatalember lézeng a boltban. Ő a tulajdonképpeni látványpék, aki egy erre a célra kifejlesztett villával fölmarkolja és nejlonzacsiba teszi a túrós táskát.
Első látogatásaim alkalmával a bácsi szabályszerűen bepötyögte a kasszába a fizetendő összeget, de aztán, látva, hogy csak egy koránkeléstől bágyadt alak vagyok, egyre többször megfeledkezett erről. Én természetesen nem tettem szóvá a dolgot, de sosem voltam annyira bágyadt, hogy ne vegyem észre a csalást. Mosolyogva folytattam az utamat, és arra gondoltam, ezzel a nem beütéses módszerrel napi több száz forinttal is megkárosíthatják az APEH-et, amely a teljes szigorával súlytana le rájuk, ha ezt a stiklit megtudná. Mert nálunk a jövedelemnek az utolsó piculáig adózottnak kell lennie, ha a fene fenét zabál akkor is.
Talán a mindenkiben meglévő, egészséges értelemben vett Robin Hood-i dacosságom is közrejátszott abban, hogy cinkos némasággal tűrtem a két alkalmazott kereset-kiegészítési játékát, mígnem ma egy merész elhatározással sajtos pogácsát kértem az ásványvizem mellé. Ennek viszont nem az volt az ára, amit megszokhattam. A bácsi elhadarta, mennyit kell fizetnem, de mert álmos voltam, nem értettem tisztán. Visszakérdeztem, és ösztönösen ránéztem a kassza kijelzőjére. Nem látszott rajta semmi, de a bácsi sietve bepöttyentette a szóban forgó, pár száz forintos összeget.
Mi tagadás, megsemmisülten kotródtam ki a boltból. Úgy éreztem magam, mintha hátba támadtam volna ezt a két embert, akiknek még a nevét sem tudom. Most biztosan árulónak tartanak, pláne azok után, hogy egészen idáig falaztam nekik. Ez a gondolat nemcsak elszomorít, hanem el is szégyenkeztet. Egy dolog vigasztal csupán: ma négyszázharminc forint adózott bevétellel gazdagítottam a nemzetgazdaságot. De akkor is: mea culpa.
Állítólag a PSZÁF már nyomozgat az ügyben, és ha a hosszú és bonyodalmas procedúra végén kiderül, hogy ez a svindli megsértett valamilyen törvényt, olyan pár százezer forintos bírságot fognak kiszabni, hogy csak úgy csattan. Túllépve azon a kínálkozó párhuzamon, hogy Kínában az ilyesmiért gondolkodás nélkül kötél járna, csak azt tudom mondani, ezek után végképp nem kérek a magánnyugdíjpénztárakból, sőt, ahogy az állam huzakodik a nyugdíjkorhatárral, úgy vagyok vele, a leendő nyugdíjamat is dugják föl maguknak, tövig. Amit eddig befizettem, azt egy összegben kérem vissza, és majd én, a magam szerény eszközevel megoldom az egyelőre még hipotetikus nyugellátásomat. Azt momentán nem tudom, mibe fogom fektetni ezt a temérdek pénzt, de úgy tűnik, minden megoldás jobb, mintha ezeknek a karvalyoknak a körmei közt maradna.
Nagyon sokan örülnek ennek a döntésnek, mert egyrészt a népakarat diadalát látják benne, másrészt úgy vélik, a tűzijáték maga a megtestesült giccs és unalom. Vitathatatlan tény az is, hogy az árvízkárosultak valóban segítségre szorulnak, úgyhogy ez a legokosabb döntés, ami ebben az országban idestova napvilágot látott.
Miért kell zeneszámot emlegetni, amikor mindenki ezen a területen nyomul? Sokkal nagyobb kihívás lett volna, mondjuk, a szépirodalommal kísérletezni, mert az letöltés szemponjából akkora kuriózum, mint a rózsaszínű panda. Egyszer valamelyik reklámguru nagy merészen AIDS-es betegek fényképeivel próbálta eladni egy divatcég termékeit, és bár az ügyből nemzetközi felháborodás lett, a figyelem sokkal inkább ráirányult a szóban forgó cégre, mintha hagyományos, pozitív kampányt folytatott volna. Hatalmas húzás volt ez akkoriban, de nem tudni, mi lett volna a végkifejlet, ha ez az ipse még tovább megy, és a szépirodalommal is megpróbálkozik.
Részben neki is köszönhető az, hogy a XX. század elején, a tudomány és a technika lendületes fejlődésének korszakában sokan azt hitték, az időgép is csak egy a feltalálásra váró kütyük közül. Az sem riasztott senkit, hogy Einstein viszonylag korán kimondta, ez csupán elméleti lehetőség, de most, annyi lemondással vegyes csalódás után itt az igazi reménysugár: a tudomány egy merész hipotézissel kihirdette, hogy bizonyos feltételek teljesülése mellett a volt és a van fölcserélhető.