A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

július 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2010.08.10. 11:29 Regénytár

Mea culpa

Máma reggel súlyosan megkárosítottam két embertársamat. Igaz, hogy akaratomon kívül történt, de ez nem menthet meg az ilyenkor szokásos bűnbánó eljárástól.

Mint rendesen, ma is betértem abba a kisboltba, ahol egy ideje a reggelimet vásárolom. Gépies cselekvésekhez szokott ember vagyok, ami a szóban forgó kisboltban olyképpen materializálódik, hogy veszek egy túrós táskát meg egy félliteres buborékmentes ásványvizet. A feltétlen igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebbe a kisboltba csak egy hónapja járok (azelőtt a kissé távolabbi ABC-t látogattam).  Döntésemet nagyban befolyásolta az a tény, hogy ez idő tájt fedeztem fel az itt működő látványpékséget, amely csak úgy ontja magából a finom, ropogós früstökre valót.
 
A boltban egy sunyi ábrázatú, idős bácsi ül a kasszánál. Legfőbb jellegzetessége az, hogy sosem veszi el a felé nyújtott pénzt. Ragaszkodik hozzá, hogy letegyem arra a műanyag tálcára, amely direkt erre a célra készült, és használatos szerte a nagyvilágban. A visszajárót sem adja át, hanem leteszi ugyanide, és közömbösen nézi, hogy a folyton lecsúszó válltáskámmal küszködve, nagy nehezen fölkaparintom. A bácsi mellett egy savóképű fiatalember lézeng a boltban. Ő a tulajdonképpeni látványpék, aki egy erre a célra kifejlesztett villával fölmarkolja és nejlonzacsiba teszi a túrós táskát.
 
Első látogatásaim alkalmával a bácsi szabályszerűen bepötyögte a kasszába a fizetendő összeget, de aztán, látva, hogy csak egy koránkeléstől bágyadt  alak vagyok, egyre többször megfeledkezett erről. Én természetesen nem tettem szóvá a dolgot, de sosem voltam annyira bágyadt, hogy ne vegyem észre a csalást. Mosolyogva folytattam az utamat, és arra gondoltam, ezzel a nem beütéses módszerrel napi több száz forinttal is megkárosíthatják az APEH-et, amely a teljes szigorával súlytana le rájuk, ha ezt a stiklit megtudná. Mert nálunk a jövedelemnek az utolsó piculáig adózottnak kell lennie, ha a fene fenét zabál akkor is.
 
Talán a mindenkiben meglévő, egészséges  értelemben vett Robin Hood-i dacosságom is közrejátszott abban, hogy cinkos némasággal tűrtem a két alkalmazott kereset-kiegészítési játékát, mígnem ma egy merész elhatározással sajtos pogácsát kértem az ásványvizem mellé. Ennek viszont nem az volt az ára, amit megszokhattam. A bácsi elhadarta, mennyit kell fizetnem, de mert álmos voltam, nem értettem tisztán. Visszakérdeztem, és ösztönösen ránéztem a kassza kijelzőjére. Nem látszott rajta semmi, de a bácsi sietve bepöttyentette a szóban forgó, pár száz forintos összeget.
 
Mi tagadás, megsemmisülten kotródtam ki a boltból. Úgy éreztem magam, mintha hátba támadtam volna ezt a két embert, akiknek még a nevét sem tudom. Most biztosan árulónak tartanak, pláne azok után, hogy egészen idáig falaztam nekik. Ez a gondolat nemcsak elszomorít, hanem el is szégyenkeztet. Egy dolog vigasztal csupán: ma négyszázharminc forint adózott bevétellel gazdagítottam a nemzetgazdaságot. De akkor is: mea culpa.
 

3 komment

2010.08.06. 12:35 Regénytár

Magán nyugi

Régóta sejtem, hogy a magánnyugdíjpénztárak körül nincs minden rendben, de most, miután elolvastam a velük kapcsolatos tán legbizarrabb hírt, ami a galaktikánkban napvilágot látott, a sejtésem bizonyossággá érlelődött. Nem egy távoli, egzotikus országban, hanem sokra hivatott, szép hazánkban történt az alábbi eset: egy magánnyugdíjpénztár ingyenes állástanfolyamot hirdetett, mert ügynöki munkára keresett aspiránsokat. Egyik tanfeladatként olyan átlépési nyilatkozatot kellett kitölteni, amelyben a jelentkezők a valódi adataikkal szerepeltek. A tanóra végén a cég képviselői közölték a néppel, hogy ipi apacs, az átlépés megtörtént, és ez nem gyakorlat.

Állítólag a PSZÁF már nyomozgat az ügyben, és ha a hosszú és bonyodalmas procedúra végén kiderül, hogy ez a svindli megsértett valamilyen törvényt, olyan pár százezer forintos bírságot fognak kiszabni, hogy csak úgy csattan. Túllépve azon a kínálkozó párhuzamon, hogy  Kínában az ilyesmiért gondolkodás nélkül kötél járna, csak azt tudom mondani, ezek után végképp nem kérek a magánnyugdíjpénztárakból, sőt, ahogy az állam huzakodik a nyugdíjkorhatárral, úgy vagyok vele, a leendő nyugdíjamat is dugják föl maguknak, tövig. Amit eddig befizettem, azt egy összegben kérem vissza, és majd én, a magam szerény eszközevel megoldom az egyelőre még hipotetikus nyugellátásomat. Azt momentán nem tudom, mibe fogom fektetni ezt a temérdek pénzt, de úgy tűnik, minden megoldás jobb, mintha ezeknek a karvalyoknak a körmei közt maradna.
 
Ha tehetném, még egy mozgalmat is elindítanék azzal a felkiáltással, hogy ne legyen nyugdíj! Ami most van, az úgyis csak bohóckodás, az pedig a megalázással vegyített röhej, hogy az üres nyugdíjalapot a korhatár kitolásával próbálják semlegesíteni. A vége egy olyan törvény lesz, ami kimondja: csak a matuzsálemi kort megélteknek jár az állami apanázs, de nekik is csak minimál szinten, tizenharmadik havi nélkül.
 
Sokkal tisztességesebb lenne, ha végre kiállna elénk valaki, és kimondaná, hogy emberek, sajnos ez a régi, szocialista csökevény, ami nyugdíj néven vonult be a köztudatba, egyszer s mindenkorra kipurcant. Találja fel mindenki magát, ahogy tudja. A befizetett járulék direkt erre a célra kibocsátott államkötvényekben teljes összegben fölvehető, úgyhogy hajrá és sok szerencsét!
 
Lehet, hogy ezzel még inkább fokozódna a káosz, de tény, hogy eltűnne a pártok legmegcélozhatóbb szavazórétege. És ezzel új korszak kezdődne a modern kori magyar történelemben: nyakunkba szakadna a korlátlan őszinteség.
 

1 komment

2010.08.04. 09:35 Regénytár

A tűzijáték halála

A magyar kormány beadta a derekát az egyik közösségi portálon indult kezdeményezésnek, és meghozta salamoni döntését: az idén csak két uszályról lőnek fel rakétákat augusztus huszadikán, a pesti hidakat ellepő görögtüzet és a Citadelláról felküldött röppentyűket elfeledhetjük. Az imígyen megspórolt pénz belefolyik majd az árvízkárosultakat megsegítő alapba.

Nagyon sokan örülnek ennek a döntésnek, mert egyrészt a népakarat diadalát látják benne, másrészt úgy vélik, a tűzijáték maga a megtestesült giccs és unalom. Vitathatatlan tény az is, hogy az árvízkárosultak valóban segítségre szorulnak, úgyhogy ez a legokosabb döntés, ami ebben az országban idestova napvilágot látott.
 
Az ellentábor, vagyis a tűzijáték pártiak – akikhez suttyomban én is tartozom – olyan mély kussban vannak, mint a szocialisták voltak a parlamenti választások után. A tömegpszichózis ez esetben is ragyogóan működik: ki merne szembe helyezkedni egy elsöprő többségű, valóságos mozgalmat maga mögött tudó kezdeményezéssel? Ha most azt mondanám: el a kezekkel a tűzijátéktól, olyan effektust érnék el, mintha lila-fehér dresszben furakodnék be a Fradi B középbe a legnagyobb csúcsforgalom idején. Ott szépen agyonvernének, itt meg, a tűzijáték kapcsán nemzetileg destruktívnak vagy egyszerűen csak idióta baromnak kiáltanának ki.
 
Pedig ez a játék a tűzijátékkal a nemzeti rövidlátás legszemléletesebb példája. Itt nem arról van szó, hogy nincs meg az a pénz, amivel az árvízkárosultakat ki lehetne húzni a csávából, hanem valaki a hasára csapott és kitalálta, milyen elegáns is lenne, ha a tűzijátékra költött pénzt kivonnánk a forgalomból, és átáramoltatnánk oda, ahol jobb helye lenne. Hát nem tudom. Mindenünnen azt halljuk, hogy üres az államkassza, de ha teszem azt engem, aki fikarcnyit sem értek az ország pénzügyeihez, beengednének ebbe a kongó ürességű terembe, egész biztosan ki tudnék kaparni valamelyik padlórepedésből pár száz beszorult milliót.
 
De nem is a pénz itt a lényeg: ez a tűzijáték, bármennyire is giccses és avittas, a miénk. Hagyománya van, és a nemzeti nagyság egyik ismérve az, ha az ember, vagy a nép a körömszakadtáig ragaszkodik a maga hagyományaihoz. Az angoloknál például az ilyesmi hétszentség. Inkább választanák a halált, mint hogy akár csak egy ujjal is hozzányúljanak valamelyik hagyományukhoz, mert tudják, hogy az ilyesmi az illető hagyomány halálát vagy lassú elsorvadását jelenti és akkor az országnak is kampec. Ha tehát összerántjuk a tűzijátékot, és alig pár tucat röppentyűvel elintézzük, beismerjük, hogy nádszálként hajlítható nép vagyunk, akinek még arra sincs ereje, hogy a tartalékaiból megoldja egy falu árvízgondjait. Az ilyesmi nem egyszerűen csak hiba, hanem gazdasági rövidlátóság. Erre a vacak, semmire se jó tűzijátékra ugyanis még mindig tízezrével érkeznek a hazai és külföldi vendégek Budapestre, akik ezen az estén súlyos összegeket áldoznak fel a turizmusunk oltárán. Szinte biztos, hogy ez a pénzmennyiség azt a megtakarítást is túllépi, ami a ki nem lőtt rakétákból keletkezhet. De az éremnek van még egy oldala: vajon mihez nyúlunk majd, ha megint jön egy árvíz, mondjuk szeptemberben? Akkor a karácsonyi díszkivilágítást fogjuk feláldozni?
 
A segítőkész szándéknak szinte mindig ez a buktatója: elhamarkodottan, kapkodva döntünk, és ahelyett, hogy jót tennénk, csak fokozzuk a káoszt. Egy kis fantáziával, például sokkal ötletesebben is megoldható lett volna ez az egész. Én például azt indítványoznám, hogy legyen tűzijáték a régi módon és minőségben, de a petárdák legyenek ugyanúgy megvásárolhatók, ahogy a kezdőrúgás a fociban. Az így keletkezett összeg ráfolyhatna az árvízsegélyező alap számlájára, de büszke és felemelő érzés lenne, hogy ehhez én magam is hozzájárultam egy petárdával. Talán éppen azzal, ami augusztus huszadikán a fejem fölött pukkad széjjel.

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2010.08.03. 09:08 Regénytár

Legyen ön is sznob

Gyakran látható mostanában az a tévéreklám, amelyben két ismert médiaszemélyiség egy bizonyos internet-szolgáltatás letöltési sebességét vizsgálja. A humorosra vett klip azt mutatja be, milyen gyorsan szedhető le egy zeneszám, és ez az, ami engem fölháborít.

Miért kell zeneszámot emlegetni, amikor mindenki ezen a területen nyomul? Sokkal nagyobb kihívás lett volna, mondjuk, a szépirodalommal kísérletezni, mert az letöltés szemponjából akkora kuriózum, mint a rózsaszínű panda. Egyszer valamelyik reklámguru nagy merészen AIDS-es betegek fényképeivel próbálta eladni egy divatcég termékeit, és bár az ügyből nemzetközi felháborodás lett, a figyelem sokkal inkább ráirányult a szóban forgó cégre, mintha hagyományos, pozitív kampányt folytatott volna. Hatalmas húzás volt ez akkoriban, de nem tudni, mi lett volna a végkifejlet, ha ez az ipse még tovább megy, és a szépirodalommal is megpróbálkozik.

Ha a dolog etikai oldalát figyelmen kívül hagyjuk, és csak azt nézzük, hogy van egy termékünk, vagy szolgáltatásunk, amit el szeretnénk adni, akkor százszorosan is érvényes az a machiavellista elv, hogy a cél szentesíti az eszközt. Itt lopakodik be a képbe a szépirodalom, mint a totális ismeretlenség alteregója. Gondoljunk csak bele, mekkora tudatzavart okozna az átlagos vásárló elméjében az, ha egy szélessáv reklámban valamelyik ma élő magyar író regényének letöltési sebességét emlegetnék. Az mp3 nemcsak közismert, de félig-meddig már el is avult formátum, egy óvodás is kapásból vágja a definícióját, úgyhogy az olyan reklám, amely erre épít, nemcsak snassz és közönséges, hanem színtiszta bukta.
 
Bezzeg az irodalom! Már maga a szó is olyan sötét és misztikus, mint egy holdfényben fürdő, elgazosodott temető. Józan gondolkodású ember nem merészkedik még a közelébe sem, mert tudja, hogy ebből nem származhat semmi jó, de ha a tévé csak úgy, natúrban a képébe vágja, hogy ez a dolog nemcsak létezik, hanem egyenesen letölthető, akkor olyasféle sokkot él át, mintha az emlegetett divatcég halálos beteg reklámalanyait nézegetné. Egy ilyen impulzust pedig már alaprezonancián sem lehet kiheverni, de ha ezt még megspékeljük valamilyen mondva csinált mozgalommal, akkor száz százalékos a siker.
 
Ha énrajtam állna, azzal a szlogennel kínálgatnám a szóban forgó széles sávot, hogy legyen ön is sznob, töltsön le hipersebességgel irodalmat. Merem állítani, hogy az ajánlat hosszú időn át az érdeklődés homlokterében tartózkodna, föltéve, hogy a potenciális vásárlók megmaradnának az összezavarodottság naturális szintjén, és nem kezdenék keresgélni a letöltésre szánt írásműveket. Mert akkor bizony kiderülne, hogy ez az egész nem több csalásnál és ámításnál. Nem azért, mert a mai magyar irodalommal nehezen birkózik meg a szélessáv, hanem mert ilyesmi, emberi fogyasztásra is alkalmas verzióban egész egyszerűen nem létezik. Akkor inkább maradjunk az mp3-nál.  
 

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2010.07.28. 12:49 Regénytár

Az alternatív jövő zenéje

Egy hipotézis szerint atomi szinten megvalósíthatónak tűnik az időutazás. A cikkben nem esik szó arról a morbid képtelenségről, hogy az ilyesmi csak a fénysebesség közelében válik lehetségessé, mert idáig ezzel riogattak bennünket. Én már le is tettem arról, hogy valaha időutazásban veszek részt, legalábbis a szó legigazibb értelmében, amikor az ember Marty McFly módjára furikázik hol előre, hol meg hátra a tér-idő kontinuumban. Ez a film mindmáig a legbriliánsabb időparadoxonos kísérlet, pedig az irodalomban számtalan ilyen tárgyú próbálkozás látott napvilágot. Kevesen tudják például, hogy az időgép kiötlője a fantasztikus novelláiról ismert, valaha nagy népszerűségnek örvendő H.G. Wells volt, mert előtte soha, senki nem írta le ezt a szóösszetételt.

Részben neki is köszönhető az, hogy a XX. század elején, a tudomány és a technika lendületes fejlődésének korszakában sokan azt hitték, az időgép is csak egy a feltalálásra váró kütyük közül. Az sem riasztott senkit, hogy Einstein viszonylag korán kimondta, ez csupán elméleti lehetőség, de most, annyi lemondással vegyes csalódás után itt az igazi reménysugár: a tudomány egy merész hipotézissel kihirdette, hogy bizonyos feltételek teljesülése mellett a volt és a van fölcserélhető.
 
Bevallom, a cikkben kifejtett tézis nekem annyira homályos, mintha cseremiszül lenne írva, de ez nem töri ketté a jókedvemet. Egyszerűen arról van szó, hogy némely jelenségeket, előfordulásokat meg egyéb furcsaságokat nem is kell megérteni a maguk precízen aprólékos folyamatában ahhoz, hogy hasznosítani tudjuk őket. Vajon az a kötéltáncos, aki végigmegy a két pózna közé kifeszített drótkábelen tudja, miként funkcionál az agy egyensúlyközpontja? Merem állítani, hogy fogalma sincs róla, de érzi, hogy valamilyen láthatatlan erő, vagy képesség fent fogja tartani a kötélen.
 
Talán az időutazás is hasonlóan működik, mondjuk úgy, hogy nem kellenek hozzá egész galaktikákat felemésztő energiabombák, hanem csak egy ilyen, az egyensúlyhoz hasonló képesség. Az ember rákoncentrál, egy kicsit csikorgatja közben a fogát – embere válogatja –, aztán huss!, irány a jövő, vagy a múlt. Szilárdan hiszem, hogy mindaz a sok tudás, amit az ember pármillió éves történelme során felhalmozott, csak egy apró porszem a mindenség összes megismerhető tudásának végtelenében. És ezek között egy apró szilánkocska talán éppen az időutazás.
 
Ha arról faggatnának, hogy szerintem mi az emberiség legfontosabb találmánya, habozás nélkül azt felelném, az alternatív jövő. Ez a komplementer párja a költészetből ismert reménykedésnek, és annak, hogy ha nagyon el(k)szúrtunk valamit, és elkerülhetetlennek látszik a ránk váró tragikus végkifejlet, egy váratlan, alternatív húzással mindig új mederbe fordíthatjuk az életünket, és ez a meder koránt sem biztos, hogy olyan veszélyes és sivár, mint az előbbi volt. Maradjunk meg ebben az időutazásmentes reményben.

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása